Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi #1)

Gyilkosság tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.

A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…

Csontváros a.k.a A Hasonlatok Könyve, írta Cassandra Clare.

Nagyon-nagyon vegyes érzelmeket táplálok eziránt a könyv iránt. Ennek talán három fő oka van, ha nem több. Teljesen össze vagyok zavarodva, mert szeretném szeretni, de ott vannak azok a dolgok, amik nem tetszettek, és teljesen elvesztem, és nem tudom, hogy most mit is gondolok erről a könyvről. De talán valahogy úgy vagyok a Csontváros-sal, mint Az éhezők viadalával: túl sok volt az elvárásom. Mégis, ez a könyv más volt, mint Az éhezők viadala, talán mert mások voltak az elvárásaim vele szemben. Ez így elég zavaros, nem? Na, mindegy, megpróbálom elmagyarázni a helyzetet.

Először is ott van az a dolog, hogy (természetesen) a filmet előbb láttam. Aztán még jött a sorozat is, amiből szintén láttam három-négy részt, úgyhogy más történésekre számítottam. Például, az elején vártam, hogy Jace mikor ütközik neki Clary-nek, de az a jelenet csak nem történt meg. Pedig a sorozat is és a film is így kezdődött. Az ember azt gondolná, hogy akkor legalább tényleg így volt. Szóval, a két dolog (természetesen) nagyon különbözött egymástól, ami nem feltétlenül rossz, csak így megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy a film/sorozat valahogy... jobb volt? Vagyis... Talán a sztori kissé másként jött át, és a fő karakter(ek) is másként hatott(ak). Ezért meglepődtem a könyvbéli viselkedésükön.

Másodszor, ott van az egyik legjobb barátom, akinek ez a sorozat az egyik kedvence. (Igen, Jace egy isten, főleg, ha Dominic Sherwood játsza el a karakterét...) Ebből kifolyólag szintén szerettem volna imádni a könyvet. Ő azt mondta, hogy tetszeni fog, amit nem is tagadok le, csak nem olyan mértékben tetszett, mint szerettem volna. Valljuk be, csalódtam a Csontváros-ban, és Cassandra Clare-ben is. Mindenki odavan ezekért a könyvekért, és én annyira rosszul érzem magam, amiért nem osztozom ugyanilyen intenzitású imádatban. Sajnálom. (De, mivel a történet érdekes, ezért több, mint valószínű, hogy nekiesek majd a következő kötetnek is, de erről majd később...)

– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány.

Aztán ott van a tény, hogy ez egy Vörös Pöttyös könyv. Igen, megint itt vagyunk. Legnagyobb örömömre, ez a kötet nem volt annyira Vörös Pöttyös. Igaz, voltak pillanatok, esetleg bekezdések, de még a csókjelenet sem volt Vörös Pöttyös szintű. Csak a többi kötettől félek, mert az első szokott lenni a leglájtosabb, aztán beindul a romantika-vonat. (Persze SPOILER KEZDETE Clary és Jace "testvérek", szóval amíg ki nem derül, hogy ez nem igaz (mert rákerestem miután láttam a filmet, hiszen ez érdekelt a legjobban), addig nincs különösebb Vörös Pöttyös veszély. Remélhetőleg... SPOILER VÉGE.)

A könyv egyik legrosszabb tulajdonsága? A mód, ahogyan meg lett írva. Én nem tudom, hogy a fordítás tette-e ezt, vagy sem, (bár nem hiszem, hogy ennyire rosszul fordítanának), de Cassandra Clare kissé túlzásba vitte a hasonlatokat. Kissé nagyon. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy minden második mondat egy hasonlat volt. Mindent valamihez hasonlítani kellett. A pókhálót, a szemszínt, a mozgást, a fényeket, a beszédet, mindent. Egyszer két teljes bekezdés volt, csak hasonlatokból összerakva. Jók lettek volna azok a mondatok a "mint" részek nélkül is. De valahogy túlküzdöttem magam ezen is.

És ott van Clary Fray is. Be kell vallanom, a főhősnőnktől a falra tudnék mászni. Megjelenésre átlagosnak van leírva, vörös hajjal. (Egyébként mi ez a dolog, hogy ha valaki vörös hajú, akkor az egyenlő azzal, hogy művész? Eddig folyton ilyenekkel találkozom...) Úgy van leírva, hogy ő nem egy plázacica, nem egy bombázó, hanem egy átlagos törpe, de valahogy mégis úgy viselkedik, mint egy... idegesítő tinilány (ez még a legudvariasabb kifejezés rá). Néha meg akartam fojtani. Amikor pedig a belső gondolataira került a sor... Had ne kelljen részleteznem. Csak úgy ugrált a bölcs és az idegesítő között. (És tényleg fel sem tűnt neki, hogy Simon szerelmes belé? Tényleg nem? És mi volt azzal, hogy fel akarta pofozni Jacet, mert... nem izzadt? He?) Meg ott van a kötelező szerelmi háromszög, aminek őszintén semmi értelme, mert bármi is történik a könyvben, mindenkinek egyértelmű az elejétől fogva, hogy Clary kivel fog összejönni a végén, és a másik szál már csak simán erőltetett. (És a tény, hogy Clary egy esetlen kislány, akit mindenkinek meg kell védenie, bár igaz, a végére végre összeszedte magát, és elkezdett csinálni hasznos dolgokat is, ami szintén egy jó pont.)

Az utolsó dolog, ami miatt aggódom, az a oldalszám. A Végzet Ereklyéi sorozatban az összes könyv 450 oldal felett van, ami nem nagy probléma, csak a sorozatban van hat darab könyv. És tudom, mindenki szereti a hosszú könyveket, mert akkor minél tovább benne lehet egy világba, DE, hogy újraolvastam a PJO könyveke, rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül jó. A végén be kell vallanom, már néha úgy voltam, hogy legyek végre a végén, mert már túl sok ideje olvastam ugyanazt. Ezért is tartok kicsit attól, hogy esetleg hat több, mint négyszáz oldalas könyv egymás után nem a legjobb választás, mert egy idő után már vágyik az ember valami másra. De majd meglátjuk mi lesz a végén.

Utolsó-utolsó dologként megjegyezném, hogy milyen gyenge kis lélek vagyok, és az összes Clary x Jace kapcsolatimádó kicsit csúnyán fog rámnézni, amiért a következőt mondom: nem a Clary x Jace a kedvencem. Persze, persze, az a fő-fő dolog a könyvben, és persze érdekel mi lesz velük, de ők az a tipikus YA könyv szerelmes szála. Lesz pá hányódtatás, aztán természetesen majdcsak megoldják valahogy ezt az egész szerelmi dolgot. De tudjátok, hogy engem kiknek a kapcsolata érdekel? Magnusé és Alecé. Erre magyarázatként csak három másik, hasonló kaliberű kitalált párkapcsolatot mondok: Solangelo, Scorbus és Klance. (Szükségem van Malec-re, emberek. Ha másért nem is, de kettejükért biztosan végigolvasom a könyveket. :3)

Szóval... tetszett is, meg nem is. Kissé össze vagyok zavarodva, és nem teljesen tudom, hogy mi is a pontos véleményem, ezért három csillagot adtam neki, ami azt jelenti Goodreads-en, hogy "I liked it".

UI.: Meg kell még jegyeznem, hogy helyenként tényleg elég vicces volt, azonban néha nagyon erőltetett dolgok is történtek, de azért többször is nevettem.

Értékelés: ★★★

– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? – tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace a zsebébe nyúlt és előhalászta az irónját – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.

J.K. Rowling: Harry Potter and the Cursed Child

Based on an original new story by J.K. Rowling, Jack Thorne and John Tiffany, a new play by Jack Thorne, Harry Potter and the Cursed Child is the eighth story in the Harry Potter series and the first official Harry Potter story to be presented on stage. The play will receive its world premiere in London’s West End on July 30, 2016.

It was always difficult being Harry Potter and it isn’t much easier now that he is an overworked employee of the Ministry of Magic, a husband and father of three school-age children.

While Harry grapples with a past that refuses to stay where it belongs, his youngest son Albus must struggle with the weight of a family legacy he never wanted. As past and present fuse ominously, both father and son learn the uncomfortable truth: sometimes, darkness comes from unexpected places.

Előre leszögezném, hogy ez nem a nyolcadik Harry Potter könyv, és nem J. K. Rowling írta. Valamint egyáltalán nem olyan, mint egy Harry Potter könyv. A Cursed Child lényegében egy fanfiction az eredeti Harry Potter sorozathoz. Végezve a könyvvel, nem igazán tudom, mit kellene gondolnom róla. Tetszett is, meg nem is. Tele volt sok-sok bullsh*t dologgal, amivel nem igazán tudok kibékülni.

Szeretem a Harry Pottert, és mindig is szerettem. Igaz, nem a könyvekkel kezdtem, hanem a filmekkel, de miután megszerettem az olvasást, tavaly nyáron első dolgom volt, hogy kiolvassam a sorozatot, és természetesen tetszett. Ki nem szereti a Harry Pottert? Amikor kiderült, hogy az egyik osztálytársam nem szereti, egy kis sokkot kaptam. Mert persze, ha nem is olvastad, legalább láttad a filmeket, nem igaz? Aztán amikor valaki azt mondja, hogy se nem olvasta, se nem nézte, vagy nem szereti úgy az egész Harry Potter dolgot, az mindig szörnyen megdöbbent. Egyszerűen számomra, aki egy Harry Potter fanatikussal nőtt fel, ez mint annyira furcsa. (Főleg, ha egy másik osztálytársad meglepődik azon, hogy J. K. Rowling nő, mert azt hitte, hogy a neve Jake Rowling...)

Megvolt a hét Harry Potter könyv, és a történet lezáródott. Mindenkinek jó volt. J. K. Rowling befejezése, persze azért pár karakter szívesen megmentettünk volna (khm... Dobby...khm... Sirius... khm... meg még sokan mások...). Aztán itt jön a nyolcadik könyvnek kikiáltott rész, aminek hatására mindenki lázba jött, hiszen ez egy új Harry Potter könyv!

De ez a könyv nem egy új Harry Potter könyv volt. Ez valami Harry Potter szerű könyv volt, ami sok helyen... értelmetlen volt? Kezdjük a listázást!

Scorpius Malfoy és Albus Potter totálisan melegek. Engem nem érdekel, hogy Scorpiusnak bejön Rose, de ha a két fiú egyedül van, a dialógusaik egyértelműen tudtunkra adják: ennek a két gyereknek össze kell jönnie, de természetesen nem teszik, mert ők heterók. Ja, persze!

Albus Potter egy idegesítő, nyafogó gyerek. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben belemásztam volna a könyvbe, hogy felpofozzam, és elmagyarázzam neki, miért hatalmas idiótaság, amit csinál. Nem tudja, hogy ha visszamegy az időben több tíz évet, akkor a elcseszi egy parányit a jövőt? Ez tényleg nem jutott eszükbe?! Pedig Scorpius elméletileg okos.

Tényleg senki sem gondolta, hogy Delphi nem a jófiúk közé tartozik? Senkinek eszébe sem jutott? Oké, én tudtam, hogy ki ő, mert elspoilereztem, de elég érezhető volt, hogy valami nem stimmel vele.

Jól van, ez még mind tűrhető. Delphi rossz, rendben. De még ezt is übereli a könyv.

HATALMAS SPOILER:

Delphi nem másnak a gyereke, mint Voldemortnak. Igen, Voldemortnak van egy lánya, akinek az anyja nem más, mint Bellatrix Lestrange. Nekem ezt most komolyan el kellene hinnem? Voldinak volt egy gyereke? Tényleg?

Jó, rendben. Legyen!

A végére hagyom a legjobbat: Harry Potter fél a galamboktól.

Szóval, igen. Ez a könyv több helyen is furcsa volt. Több helyen is Harry Pottertelen volt. Nem is hagyott szerintem mély nyomot. Jó volt visszatérni a varázsló világba, de inkább úgy mennék vissza legközelebb, hogy újra elkezdem a könyveket, előröl, és csak hetet olvasok el. A nyolcadikat hanyagolnám, mert számomra az csak egy gyengére sikeredett fanfiction lett.

Bár a színpadi előadást szívesen megnézném belőle, biztos érdekes lenne.

Értékelés: ★★★½

“Harry, there is never a perfect answer in this messy, emotional world. Perfection is beyond the reach of humankind, beyond the reach of magic. In every shining moment of happiness is that drop of poison: the knowledge that pain will come again. Be honest to those you love, show your pain. To suffer is as human as to breathe.”

Rainbow Rowell: Eleanor & Park

Two misfits.
One extraordinary love.

Eleanor... Red hair, wrong clothes. Standing behind him until he turns his head. Lying beside him until he wakes up. Making everyone else seem drabber and flatter and never good enough...Eleanor.

Park... He knows she'll love a song before he plays it for her. He laughs at her jokes before she ever gets to the punch line. There's a place on his chest, just below his throat, that makes her want to keep promises...Park.

Set over the course of one school year, this is the story of two star-crossed sixteen-year-olds—smart enough to know that first love almost never lasts, but brave and desperate enough to try.

Tényleg rá kellene jönnöm, hogy nem ezeket a könyveket kellene olvasnom. Az ilyen típusú könyveket messzire el kellene kerülnöm, de hát mit lehet tenni, ha egyszer már ott van a nővérem polcán? Csak nem hagyhatom ott, szegény Eleanor és Park-ot, hogy porosodjon. Muszáj volt elolvasnom. Muszáj volt szenvednem.

Igazából már a könyv legelején tudhattam volna mi lesz. Igazából, tudtam is, hogy mi lesz. Elég várható volt. Vagyis, tudtam, hogy végül is nem tipikus happy end lesz a vége, de azt azért nem tudtam, hogyan fog Rainbow Rowell végetvetni a könyvnek. Előre elárulom: nem annyira nagyon, de nagyon kegyetlenül. Csak érzékeny kis szívem darabokra tört így is, de ez már csakis is miattam van.

Szóval, igen. Ott van Eleanor és Park, akik nem is gondolták volna, hogy mi lesz kettejükkel a legelején, és végül olyan dolgok történtek, amire egyikőjük sem számított.

Újra elkerülte a figyelmem, hogy az egész könyv folyamatos jelenben van írva. Egészen mostanáig, hogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést, nem tűnt föl. Úgy tűnik, ha angolul olvasok, az igeidők nem igazán szúrnak nekem szemet.

A könyv folyamán megtanultam az igazságot a Rómeó & Júliáról. Eleanor megmondja a tutit órán, ami igaz nem tetszik a tanárnak, meg elég világromboló szemszög, de ha úgy nézzük, igaz. Rómeó és Júlia tényleg nem ismerték egymást. Csak meglátták egymást, és szerelmesek (Eleanor szerint nem szerelmesek voltak, csak jól nézett ki a másik, és ezért jöttek össze) lettek.  És ez számomra egy igen érthetetlen dolog. Mármint, hogy lehetséges az, hogy ránézel valakire, és azt mondod, ő életem szerelme, de még életedben nem láttad előtte?

“It's Shakespeare making fun of love.”

A hetekig tartó, egymás melletti szótlan buszozás (valamint képregény és mixtape csere) után, megfogják egymás kezét. Mi volt erre a részre a reakcióm? Nem, nem sírtam, csak romantikus túladagolást kaptam.

"Jesus. Was it possible to rape somebody’s hand?"

A könyv hátralévő részében szó szerint haldokoltam. Minden egyes ponton egy kicsit jobban meghaltam. Aztán meg volt az első csókjelenet, és én csődöt mondtam. Lehet szervezni a temetésemet, mert ténylegesen meghaltam.

És akkor ott a könyv vége. Én reakcióm: Most komolyan? Utálom ezt a könyvet! Soha többé nem vagyok hajlandó ilyen könyvet olvasni! (Csak idő kérdése, mire egy újabb hasonló kaliberű könyv akad a kezembe... Ezt a fogadalmat minden alkalommal megszegem...)

“Eleanor was right. She never looked nice. She looked like art, and art wasn't supposed to look nice; it was supposed to make you feel something.”

Jennifer Niven: All the Bright Places

The ​​Fault in Our Stars meets Eleanor and Park in this compelling, exhilarating, and beautiful story about a girl who learns to live from a boy who intends to die.

Theodore Finch is fascinated by death, and he constantly thinks of ways he might kill himself. But each time, something good, no matter how small, stops him.

Violet Markey lives for the future, counting the days until graduation, when she can escape her Indiana town and her aching grief in the wake of her sister's recent death.

When Finch and Violet meet on the ledge of the bell tower at school, it’s unclear who saves whom. And when they pair up on a project to discover the “natural wonders” of their state, both Finch and Violet make more important discoveries: It’s only with Violet that Finch can be himself—a weird, funny, live-out-loud guy who’s not such a freak after all. And it’s only with Finch that Violet can forget to count away the days and start living them. But as Violet’s world grows, Finch’s begins to shrink.

Ha még egyszer Young Adult-Romance-Fiction-t szeretnék olvasni, valaki üssön agyon, hogy megkíméljen a lehetséges érzelmi összeomlástól. Oh, várjunk. A következő könyv a listán az Eleanor és Park... Ugyanezzel a kategóriával... Felejtsétek el, amit az előbb mondtam. Szeretem kínozni magam...

Az All the Bright Places tipikusan az a könyv, aminek már rögtön az elején tudod, hogy mi lesz a vége (és ez nem feltétlenül rossz). Letehettem volna a könyvet, sőt, föl sem kellett volna vennem, de megtettem, és nem szeretek félbehagyni egy könyvet sem (kivéve, ha kötelező olvasmány), ezért elolvastam. Tapsot kérek, mert nem bőgtem. Csak megkönnyeztem, de sikerült visszaszippantani a könnyeket.

Istenem, miért teszem ez magammal újra és újra? Miért? Valaki könyörgöm magyarázza ezt meg.

A Me Before You után azt hittem, hogy már mindenre felkészültem, hogy egy hasonló kaliberű könyvvel már könnyedén megbírkozom, mindenféle sírás nélkül. Yup, tévedtem.

Az All the Bright Places (Veled minden hely ragyogó), fogta a törékeny lelkem és a szintén törékeny szívem, és először megmelengette őket, aztán kegyetlenül darabokra tépte.

A könyv elején megismerkedünk a két főszereplővel, amint a torony párkányán állnak. Itt kezdődik el Theodore Fincs és Violet Markey története.

A könyv végül is arról szól, hogy ez a két személy hogyan lesz hatással a másik életére, és eközben rohamosan haladunk az elkerülhetetlen véghez, amiről már az elején tudod, hogy meg fog történni, de imádkozol az istenekhez, hogy út közben valami csoda folytán változzon meg a könyv tartalma, és kapj egy teljesen tökéletese happy endet. (Folyamatosan próbálkozom ezzel a módszerrel, de egyenlőre még nem értem el egy sikert sem.)

Okok, amiért szerettem ezt a könyvet:

1. Szerelem.

Igen, tudom: klisé. Igen, tudom: Csillagainkban a hiba. Csak nem érdekel. Igen, ez a gyengém. (Khm... Solangelo... khm...)

2. Roadtrip

Utazás. Másik gyengém. Ha már az életben nem utazgatok annyit, akkor legalább ott vannak a könyvek. Körbeutazzák az államot, mindenféle különleges hely után kutatva, iskolai feladatként. (Érdekes... Mifelénk utazgatós házi dogát nem adnak...)

3. Jelen időbeni történetmesélés

Az első 50 oldalon fel sem tűnt, hogy a könyv nem hagyományos múlt időben van írva. Azt éreztem, hogy valami fura benne, aztán egyszer csak látom, hogy jelen időben írta az írónő. Fel se tűnt a könyv további részeiben sem, de ettől jobban úgy érezted, mintha most játszódna a történet, ahogy olvasod.

Olvastam Goodreads-en véleményeket. Kíváncsi voltam rájuk, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni után. Azok, akiknek tetszett az Én, Earl és a csaj, aki meg fog haln, azoknak nem tetszett az All the Brigth Places.

Valaki írta, hogy az All the Brigth Places nem valami realisztikus, és olyan, mint a Csillagainkban a hiba.

Nos, én ezzel úgy vagyok, hogy nem érdekel, hogy esetleg a karakterek nem voltak annyira életszerűek. Vagy, hogy esetleg nem volt életszerű a történet sem. Azért olvasok, mert nem akarok életszerűt, vagy bármi olyat, ami hétköznapi. Számomra ez az olvasásnak az értelme. Hogy elmeneküljek a mindennapok monotonitásától, és olyat tapasztaljak, aminek semmi köze a saját életemhez. És ehhez a könyvnek valamilyen szinten életszerűt-lennek kell lennie. Ezért nem olvasok szívesen kötelező olvasmányt sem. Meg persze azért, mert unalmasak, és olyan dolgok történnek benne, amik nem érdekelnek. Csak ez a tény nem érdekli a tanárokat.

Ami pedig a Csillagainkban a hibát illeti, nem tudok rá nagyon mit mondani. Csak annyit, hogy mutasson nekem valaki csak egy olyan könyvet is, amiben nem találsz valahol, akárhol egy ponton olyan részt, amit más könyvben is meg lehet találni. Ez egy elkerülhetetlen dolog. Ha a történet jól van megírva, akkor nem érdekel.

Öhm... Nem nagyon tudm, mit mondhatnék még el a könyvről... Ha szereti valaki az ilyesfajta könyveket, akkor olvassa el, mert jó könyv. Csak készítsetek oda zsepit, vagy készítsétek fel a lelketeket, mert a 330. oldal környékén mindennek vége.

"Is today a good day to die?"