Örömmel
jelenthetem ki, hogy a Mennyei tűz városa volt az utolsó A Végzet
Ereklyéi közül, így ez az utolsó Cassandra Clare könyv, amiről
bejegyzést írok. Sajnálom, de ha ettől az írónőtől még egyszer a kezembe
szeretnék venni egy könyvet, valaki szóljon, hogy kizárólag úgy, hogy
nem fizetek értek.
Mind
megválasztjuk, hogy milyen típusú könyveket szeretünk, és természetes,
hogy mindenkinek más tetszik. Én valószínűleg nem fogom többször olvasni
A Végzet Ereklyéit, mert nem az én asztalom. Egyszerűen nem megy. Egy
előnye annak, hogy elolvastam, hogy most már tudom, milyen könyv az,
amit biztosan nem akarok olvasni. Az ilyenek. A YA-fantasy könyvek,
amelyek túlságosan is románc orientáltak egyszerűen nem fekszenek. Ez
van. Sima fantasy + gyerekkönyvek/middle grade. Az én ízlésem egyszerűen
ilyen.
A
másik előny, hogy a Mennyei tűz városa olvasása során rájöttem, milyen
az az írói stílus, amit nagyon remélem, hogy nem fogok alkalmazni, és ha
valaha is alkalmaznám, valaki legyen szíves szóljon. Nem szeretném, ha
kiderülne, hogy tíz oldalon keresztül ugyanazt a csókjelenetet mutatom
be, és olyan nagyratörő filozofikus eszméket mutatok be, ami már
élvezhetetlenné teszi a könyvek. Komolyan, néha egyszerűen be kellett
csapnom, és csak tíz perc múlva tudtam újra kinyitni.
Szóval, nem utálom Cassandra Clare-t és nem utálom a könyveit. Azt mondanám, hogy A Végzet Ereklyéi 1,2,3,4,5,6 mind egyszeri olvasásra alkalmasak voltak. Sőt, befejezve a sorozatit, és visszatekintve az első háromra, azok kifejezetten jók
voltak. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de megtörtént.
Szóval, ha valaha újraolvasnám a Hasonlatok Könyveit, akkor a
harmadiknál megállnék.
Végül
is, a Mennyei tűz városa rádöbbentett, mennyire nem akarok Árnyvadász
lenni. Nem is tudom, a világ a végén annyira mégsem tetszett. Vagyis, ez
így nem pontos megfogalmazás. Maguk az Árnyvadászok nem tetszettek.
Persze ott vannak azok, akik normálisak, de ott vannak azok, akik
ragaszkodnak az elavult kis hagyományaikhoz, és magukat szinte
isteneknek tekintik a többi "faj" felett, és ez annyira rosszul esett,
hogy minél előbb abba akartam hagyni. Az én törékeny kis lelkem szereti a
boldog végződést, ahol mindenki happy, és szeretem, ha a könyvek végén
van valami változás. A Mennyei tűz városának végnén nem volt semmi.
Semmi.
És itt elérkeztünk a Mennyei tűz városának problémáihoz...
Majdnem
két hétig olvastam, és 640 oldal volt, és olvastam ki már négy nap
alatt is 700 oldalas könyvet. De ezt a könyvet 40 oldalnál tovább
egyhuzamban nem nagyon bírtam. Az elején még igen, aztán ahogy
fokozatosan elmélyültünk a sztoriban, egyre kevésbé bírtam. Hogy lassan
haladtam, még véletlenül sem azért volt, mert festés volt nálunk. Azért
volt, mert csak vonszoltam magam a történeten keresztül.
Túlságosan
is nagy hatást akart kelteni Cassandra Clare néhány (értsd: a könyv
50%-a) helyen, és a megfogalmazás, az elhúzás végül egy csöpögős, massza
lett, amitől hányingerem lett csak, és egyszerűen nem maradt meg bennem
a szép filozofikus eszme. Pedig szó se róla, vannak benne bölcsességek,
elrejtve a fennkölt massza alatt. Csupán nem volt kedvem leásni
hozzájuk, és megérteni őket rendesen.
Aztán
a vége... Nem is mondok rá semmit. De ha már megírja, hogy Simon összes
emlékét elveszik, akkor ahhoz, hogy valami hatása is legyen rajtam, ne
adja vissza neki őket 40 oldal múlva! Már ott voltak a könnyek a
szememben, csak mikor hátralapoztam megnézni, hogy akkor ez most hogy is
lesz, visszaszippantódtak, mert megláttam, hogy semmi baj, visszajönnek
majd azok az emlékek. Most komolyan?
Még
ehhez, semmi komolyabb karakterveszteség nem ért minket. Mármint, jó,
Jordan, de őt ismertük másfél könyv óta, szóval nem volt valami nagy
tragédia. Aztán ott volt még Raphael, de ő az idő nagy részében egy
igazi tuskó volt, úgyhogy bocsi, nem volt rám nagy hatással.
Sebastian/Jonathan meg... Ember, akármennyire is szomorú, hogy a végén
vagy 20 oldalon keresztül látjuk, ki lett volta Jonathan, ha nem lesz
benne démonvér, akkor is megtörtént, ő meg meghalt. Most komolyan bőgni
akarunk valamin, ami csak lehetett volna? Senki nem tudja, mi
lett volna ha. És attól még egy pszichopata volt négy könyvön keresztül,
szóval nem nagyon hatott meg a halála. Sorry.
És még valami. Az a hatalmas tátongó űr, és az az óriási ajtó, sőt nem is, kapu, ami ezt üvölti: Előzménysztori és folytatás következik, hogy minden félmondatot megérts, ami ebben a könyvben elhangzott.
Semmi bajom az előzménysztorikkal, vagy a folytatásokkal, ha a sorozat, ami éppen a kezemben van le van zárva.
A Mennyei tűz városának végén, és a történet közben is akkora lyukak és
utalások voltak, ami élvezhetetlenné tették, pontosan azért, mert olyan
dolgokat vetítettek elő (vagy éppen hoztak fel a múltból), aminek nem
itt volt a helyen. Egy-két finom utalás elhintése még oké lett volna, de
a több oldalon keresztül végigvezetett utalások és múltba való
merengések kikészítettek. Amint a tündéreket kényszerítették rossz
feltételek mellett a békekötésre, már felvillant a piros lámpa, jelezve,
hogy ez lesz a következő sorozat indítója.
A
Mennyei űz városában annyi elvarratlan szál van, amihez kellenének az
előzmények és a folytatások, hogy az már megszámlálhatatlan. Annyira
egyértelmű, hogy mik lesznek hol felhasználva, és a rejtélyesség
teljesen elveszik. Sokkal jobb, ha a következő könyvben jössz rá, hogy aha! Szóval az jelentette ezt a másik könyveb! Cseles! Ilyen itt nincs. És talán pont ezért nem fogok többet ebből a sorozatból elolvasni.
Belefáradtam
A Végzet Ereklyéibe. Egyszerűen ezektől a könyvektől nem lettem
libabőrös, és az élményem elveszett valahol Clary és Jace számtalan
csókjelenete egyikénél.
Értékelés: ★★★
– Te sóvárogsz – állapította meg Jace.
Alec megvonta a vállát.
– Bagoly mondja a verébnek: „Ó, szerelmes vagyok belé. Jaj, a húgom! Ó, miért, miért, miért…”
