Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (A Végzet Ereklyéi #6)

Örömmel jelenthetem ki, hogy a Mennyei tűz városa volt az utolsó A Végzet Ereklyéi közül, így ez az utolsó Cassandra Clare könyv, amiről bejegyzést írok. Sajnálom, de ha ettől az írónőtől még egyszer a kezembe szeretnék venni egy könyvet, valaki szóljon, hogy kizárólag úgy, hogy nem fizetek értek.

Mind megválasztjuk, hogy milyen típusú könyveket szeretünk, és természetes, hogy mindenkinek más tetszik. Én valószínűleg nem fogom többször olvasni A Végzet Ereklyéit, mert nem az én asztalom. Egyszerűen nem megy. Egy előnye annak, hogy elolvastam, hogy most már tudom, milyen könyv az, amit biztosan nem akarok olvasni. Az ilyenek. A YA-fantasy könyvek, amelyek túlságosan is románc orientáltak egyszerűen nem fekszenek. Ez van. Sima fantasy + gyerekkönyvek/middle grade. Az én ízlésem egyszerűen ilyen.

A másik előny, hogy a Mennyei tűz városa olvasása során rájöttem, milyen az az írói stílus, amit nagyon remélem, hogy nem fogok alkalmazni, és ha valaha is alkalmaznám, valaki legyen szíves szóljon. Nem szeretném, ha kiderülne, hogy tíz oldalon keresztül ugyanazt a csókjelenetet mutatom be, és olyan nagyratörő filozofikus eszméket mutatok be, ami már élvezhetetlenné teszi a könyvek. Komolyan, néha egyszerűen be kellett csapnom, és csak tíz perc múlva tudtam újra kinyitni.

Szóval, nem utálom Cassandra Clare-t és nem utálom a könyveit. Azt mondanám, hogy A Végzet Ereklyéi 1,2,3,4,5,6 mind egyszeri olvasásra alkalmasak voltak. Sőt, befejezve a sorozatit, és visszatekintve az első háromra, azok kifejezetten jók voltak. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de megtörtént. Szóval, ha valaha újraolvasnám a Hasonlatok Könyveit, akkor a harmadiknál megállnék.

Végül is, a Mennyei tűz városa rádöbbentett, mennyire nem akarok Árnyvadász lenni. Nem is tudom, a világ a végén annyira mégsem tetszett. Vagyis, ez így nem pontos megfogalmazás. Maguk az Árnyvadászok nem tetszettek. Persze ott vannak azok, akik normálisak, de ott vannak azok, akik ragaszkodnak az elavult kis hagyományaikhoz, és magukat szinte isteneknek tekintik a többi "faj" felett, és ez annyira rosszul esett, hogy minél előbb abba akartam hagyni. Az én törékeny kis lelkem szereti a boldog végződést, ahol mindenki happy, és szeretem, ha a könyvek végén van valami változás. A Mennyei tűz városának végnén nem volt semmi. Semmi.

És itt elérkeztünk a Mennyei tűz városának problémáihoz...

Majdnem két hétig olvastam, és 640 oldal volt, és olvastam ki már négy nap alatt is 700 oldalas könyvet. De ezt a könyvet 40 oldalnál tovább egyhuzamban nem nagyon bírtam. Az elején még igen, aztán ahogy fokozatosan elmélyültünk a sztoriban, egyre kevésbé bírtam. Hogy lassan haladtam, még véletlenül sem azért volt, mert festés volt nálunk. Azért volt, mert csak vonszoltam magam a történeten keresztül.

Túlságosan is nagy hatást akart kelteni Cassandra Clare néhány (értsd: a könyv 50%-a) helyen, és a megfogalmazás, az elhúzás végül egy csöpögős, massza lett, amitől hányingerem lett csak, és egyszerűen nem maradt meg bennem a szép filozofikus eszme. Pedig szó se róla, vannak benne bölcsességek, elrejtve a fennkölt massza alatt. Csupán nem volt kedvem leásni hozzájuk, és megérteni őket rendesen.

Aztán a vége... Nem is mondok rá semmit. De ha már megírja, hogy Simon összes emlékét elveszik, akkor ahhoz, hogy valami hatása is legyen rajtam, ne adja vissza neki őket 40 oldal múlva! Már ott voltak a könnyek a szememben, csak mikor hátralapoztam megnézni, hogy akkor ez most hogy is lesz, visszaszippantódtak, mert megláttam, hogy semmi baj, visszajönnek majd azok az emlékek. Most komolyan?

Még ehhez, semmi komolyabb karakterveszteség nem ért minket. Mármint, jó, Jordan, de őt ismertük másfél könyv óta, szóval nem volt valami nagy tragédia. Aztán ott volt még Raphael, de ő az idő nagy részében egy igazi tuskó volt, úgyhogy bocsi, nem volt rám nagy hatással. Sebastian/Jonathan meg... Ember, akármennyire is szomorú, hogy a végén vagy 20 oldalon keresztül látjuk, ki lett volta Jonathan, ha nem lesz benne démonvér, akkor is megtörtént, ő meg meghalt. Most komolyan bőgni akarunk valamin, ami csak lehetett volna? Senki nem tudja, mi lett volna ha. És attól még egy pszichopata volt négy könyvön keresztül, szóval nem nagyon hatott meg a halála. Sorry.

És még valami. Az a hatalmas tátongó űr, és az az óriási ajtó, sőt nem is, kapu, ami ezt üvölti: Előzménysztori és folytatás következik, hogy minden félmondatot megérts, ami ebben a könyvben elhangzott.

Semmi bajom az előzménysztorikkal, vagy a folytatásokkal, ha a sorozat, ami éppen a kezemben van le van zárva. A Mennyei tűz városának végén, és a történet közben is akkora lyukak és utalások voltak, ami élvezhetetlenné tették, pontosan azért, mert olyan dolgokat vetítettek elő (vagy éppen hoztak fel a múltból), aminek nem itt volt a helyen. Egy-két finom utalás elhintése még oké lett volna, de a több oldalon keresztül végigvezetett utalások és múltba való merengések kikészítettek. Amint a tündéreket kényszerítették rossz feltételek mellett a békekötésre, már felvillant a piros lámpa, jelezve, hogy ez lesz a következő sorozat indítója.

A Mennyei űz városában annyi elvarratlan szál van, amihez kellenének az előzmények és a folytatások, hogy az már megszámlálhatatlan. Annyira egyértelmű, hogy mik lesznek hol felhasználva, és a rejtélyesség teljesen elveszik. Sokkal jobb, ha a következő könyvben jössz rá, hogy aha! Szóval az jelentette ezt a másik könyveb! Cseles! Ilyen itt nincs. És talán pont ezért nem fogok többet ebből a sorozatból elolvasni.

Belefáradtam A Végzet Ereklyéibe. Egyszerűen ezektől a könyvektől nem lettem libabőrös, és az élményem elveszett valahol Clary és Jace számtalan csókjelenete egyikénél.

Értékelés: ★★★

– Te sóvárogsz – állapította meg Jace.
Alec megvonta a vállát.
– Bagoly mondja a verébnek: „Ó, szerelmes vagyok belé. Jaj, a húgom! Ó, miért, miért, miért…”

Cassandra Clare: Elveszett ​lelkek városa (A Végzet Ereklyéi #5)

Biztos vagyok benne, hogy már mindenkinek elege van A Végzet Ereklyéiből, csak muszáj valahol kiadnom a frusztrációmat, mert az Elveszett lelkek városa sem volt valami hatalmas teljesítmény. Fele ennyi oldal alatt le lehetett volna zavarni az eseményeket, ha Clary nem viselkedik hülyén, és nem húzzák el a könyvet felesleges, lényegtelen, unalmas részeseményekkel, amiknek igazából semmi értelme nem volt. De legalább az utolsó száz oldalt meg lehetett volna spórolni, de nem, Clary ezt nem engedte.

Szó se róla, ez a könyv jobb volt a Bukott angyalok városánál. Nem sokkal, de jobb volt. De azért kiemelném azokat a dolgokat, amiket most így hirtelen össze tudok szedni, és nem értem őket, vagy totális hülyeségnek tartom őket.

Elveszett lelkek városa: Miért?

Az összes über-romantikus jelenet... Bocsánat, de a történet tényleg jobban érdekelt volna. Mire a könyv végére értem, igazából a legtöbb esemény, ami a könyv elején történt, lényegtelen volt. És Clary, aki tisztában volt vele, hogy Jace nem az a Jace, akit ő szeret, hanem ez a Sebastian által megszállt Jace, és még így is hülyén viselkedik. 450 oldal környékén Jace végre nem áll Sebastian hatása alatt, és ha feladta volna magát a Klávénál, ugyanott tartottunk volna, ahol száz oldallal később, de természetesen minden túl egyszerű lett volna. Ezért Clary inkább visszarakja Jace-t Sebastin befolyása alá, aztán rájön, hogy hülye volt, és leszúrja Jace-t.

Először kezdtem aggódni, hogy a pszichopata Sebastianből a végén jót csinál az írónő, de szerencsére nem így lett. Helyette majdnem megerőszakolta a húgát, mert miért is ne? Nézek Trónok harcát, olvasok Trónok harcát, de ez a könyv nem a Trónok harca. Akkor miért? 

Különös, úgy érzem már nem tudok miről beszélni a könyvek kapcsán. Most már tényleg csak azt szeretném, ha elolvasnám az utolsó kötetet. Hogy túllegyek a történeten, záródjon le, és soha többé nem veszek Cassandra Clare könyvet a kezembe, de ha mégis, akkor pénzt nem adok érte. Az első három könyv még jó volt, és ezt úgy őszintén kijelentem, mert a második háromból kettő eddig szenvedést okozott csak.

Ja, az Elveszett lelkek városának legnagyobb hibája? Tönkre tette Malec-et, úgyhogy örülhet a könyv annak az értékelésnek, amit kapott, mert csakis azért lett annyi a csillagszáma, amennyi, mert jobb volt egy fokkal az előzőnél, és nem akartam rosszabbat adni. Túl jó a szívem, és ez a szerencséje az Elveszett lelkek városának.

Értékelés

Végigszenvedtem. Voltak jobb részek, voltak rosszabbak, de megcsináltam. Majdnem két hetembe telt, mert napi 40 oldalnál többet csak ritka alkalmakkor sikerült kicsikarnom magamból, de vége, jön az utolsó, és utána csak porfogónak lesznek jók A Végzet Ereklyéi.

Értékelés: ★★★

– Abban reménykedtem, hogy kiplakátolnak, mint az elveszett macskákat szokás – mondta a fiú. – „Eltűnt egy észbontóan vonzó tizenéves fiú. A Jace vagy a Szexi névre hallgat.”
– Ugye, rosszul hallottam?
– Nem tetszik a Szexi? Mit szólnál ahhoz, hogy Cukipofa? Vagy Királyi Szépség? Mondjuk, ez az utolsó talán túlzás. Bár elvileg a családom brit…

Cassandra Clare: Üvegváros (A Végzet Ereklyéi #3)

Tudva, hogy a Csontváros nem hagyott különösebben mély nyomot, bármennyire is akartam, a Hamuváros már jobb volt, de még mindig voltak kétségeim, nem tudtam, mire számítsak az Üvegváros olvasásakor. Meg kell mondjam, hogy most az egyszer a sorozat folyamán pozitívan kellett csalódnom.

Nem fogom azt állítani, hogy az Üvegváros egy hiper-szuper-fantasztikus könyv, mint az a Percy Jacksonokról állítanám, de akkor is tetszett. A három általam eddig olvasott Végzet Ereklyéi könyv közül, ez kimagaslóan jó volt. Részben ezért rendeltem meg a következő három részt is, bár azok irányába erős kétségeim vannak, tekintve, hogy az Üvegváros jóformán lezárta a történetet. Mivel a sorozat eredetileg trilógiának van megtervezve, ezért tartok, mi lesz ezután. De erről majd később.

Az Üvegváros olvasása közben végre megvolt bennem az, hogy szerettem volna a végére érni, és nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert érdekelt, mi történhet. Habár 300 oldal és az első démontámadás végeztével már nem tudtam, mi jöhet ezután, és voltak helyek, ahol nagyon elnyújtottan folytak le az események, de ettől függetlenül jó volt a könyv.

Hogy Jace és Clary nem testvérek, nekem már ugye az elejétől kezdve tiszta sor volt, de ha nem tudtam volna, akkor is rájöttem volna, mire odaértünk, hogy ők maguk megtudták, mert ennél egyértelműbb jelek nem voltak! Mint mindig, a kettejük szála most is olyan közömbös szinten lebegett, mert persze, tök jó, hogy végre összejöttek, de fele ilyen hosszú szerelmes pillanataik is lehettek volna, mert három oldalnyi nyöszörgés után még mindig folytatódott, és egyszerűen alig vártam, hogy folytatódjon a történet. Meg persze, hogy derüljön ki, hogy semmi közük egymáshoz, és végre megszűnjenek a kínjaik, mert néha már olvasni is fájdalmas volt a tépelődéseiket.

A másik fontos pont még mindig Magnus és Alec. Annak különösen örültem, hogy ebben a könyvben ők, vagy legalábbis az érzelmeik sokkal többet szerepeltek, és a könyv fénypontját ők képezték a számomra. Az a pont, amikor azt mondtam, hogy legyen akármennyi hibája is a könyvnek, de 5 csillagot fog kapni, akkor jött el, mikor végre megcsókolták egymást. Akkor csak ültem a könyv fölött, és magamban örömkönnyeket hullattam, meg rendesen elpirultam. Pedig nem történt semmi, csak ez volt az, amit a legjobban vártam, és mikor végre beteljesedett, a könyv összes többi hibáját megbocsátottam. Szerintem ez a másik dolog, amiért tovább akarom olvasni a könyveket: az összes Malec pillanatot el akarom olvasni.

Ja, meg amúgy Magnus az egész sorozat legjobb karaktere. Nélküle fele ilyen jó sem lenne ez az egész történet.

Igazából ezzel a könyvvel kapcsolatban ezek voltak az említésre méltó dolgok. Az események ha néha nagyon lassan is, de haladtak, és türelmetlenül vártam, hogy mi fog legközelebb történni, ezért figyelmeztetnem kellett magam lépten-nyomon, hogy miután meglestem, mi történik három oldal múlva, olvassam is el azt a három oldalt, ami megelőzi a dolgokat, mert lehet fontos dolgok történnek.

A hasonlatok még mindig színesen tarkítják a könyvet, mint ember arcát a szeplők. (Tessék, csodás hasonlat, ami méltó a könyvhöz. :D ) Egyre ritkulnak, és egyre tűrhetőbbek, de persze nem maradhatott el, hogy a zárómondat is egy hasonlat legyen, mert az kellett!

Az egész sorozat számomra eddig teljesen rendben van, és tényleg az egyetlen félelmem, hogy mi jöhet ezután. Az egyetlen elvarratlan szál, hogy nem találták meg Sebastian/Jonathan holttestét, és természetes, hogy ezzel fog folytatódni a következő rész, de az egész történet olyan szép kerek lett, és minden lezárult. Úgyhogy remélem, hogy a következő kötetet nem fogom a falhoz vágni, de ez majd csak akkor derült ki, ha megérkezik és végigolvasom. Az meg még minimum két hét, úgyhogy egyelőre reménykedem, hogy jó lesz. Aztán majd meglátjuk.

A fönt említett okok miatt úgy éreztem, hogy ez a könyv megérdemli a legjobb csillagozást Goodreads-en, bár adhattam volna kevesebben. Viszont úgy éreztem, a többi könyv nem lesz ennyire jó, és az előzőekhez képest sokkal jobb volt az Üvegváros, és persze Malec, úgyhogy megadtam neki. Bár Molyon lehet fél csillagokat adni, úgyhogy levontam minden negatívumért összesen egy felet. Túl jószívű vagyok, tudom...

Értékelés: ★★★★½

Alec átkarolta Magnust, az ajkára tapasztotta az ajkát, és hevesen csókolta. Magnus, mintha sokkot kapott volna, mozdulatlanná dermedve állt. Jó páran – Árnyvadászok és Alvilágiak egyaránt – álltak körülöttük, bámulták őket, és sutyorogtak. Simon gyorsan a Lightwood szülőkre nézett, akik elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelték a jelenetet. Maryse a szája elé kapta a kezét.
Maia értetlenül meredt a párra. – Na, álljon meg a menet! – szólt. – Ezt is mindenkinek csinálnia kell?

Cassandra Clare: Hamuváros (A Végzet Ereklyéi #2)

Kész lennék kibékülni ezzel a sorozattal, de egyszerűen nem tudok. Teljes képtelenség. A Csontváros és a Hamuváros is olyan alappal rendelkezett, ami azt sugallta számomra, hogy ez a sztori nekem tetszeni fog. El is hittem, hogy tetszeni fog. Nem is mondom azt, hogy nem tetszik, csak attól tartok, hogy hiába az a pár dolog, amit szeretek a könyvekben, túlnyomó többségben mégiscsak azok vannak, amik minden igyekezetem ellenére szemforgatáshoz vezetnek.

Most neki fogok állni a harmadik kötetnek, aztán még eldöntöm, érdekel-e a történet további alakulása. Ismerve magam, ha érdekel, ha nem, el fogom olvasni, mert mégiscsak jobb, ha az egész sztori kereken, egészen ott van a fejemben (úgy ahogy).

Megpróbálom szétbontani mi tetszett, és mi nem tetszett részekre, de mindenkit előre figyelmeztetek, a mi nem tetszett sokkal hosszabb lesz.

Na, jól van. Essünk neki...

Hamuváros: Minden, Amitől Falra Mászok

Először is, ami már az előző könyvben is az idegeimre ment: a hasonlatok. A hasonlatok végeláthatatlan, felesleges halmozása, amitől egyszerűen nem tudom komolyan venni a könyvet. Vannak egy regényben hasonlatok, amik szükségesek, és van az a mennyiség, ami teljesen elfogadható, sőt szükséges. És aztán van ez a könyv, ami tele van olyan nyakatekert hasonlatokkal, amik nem tudom, hogy jutnak egyáltalán valakinek az eszébe, Angolul olvastam a könyvet, amitől egy fokkal tűrhetőbbek voltak, de akkor is túl sok volt belőlük, és egy csomó olyan volt közöttük, amitől a fejemet fogtam.

Egy példa (nem emlékszem pontosan hogy volt, de valami ilyesmi volt): a sírköveken a felirat csillogott, mint tej a holdfényben.  Igen, mint tej a holdfényben.

Aztán, még mindig ott a Clary-Jace dilemma, ráadásul hozzáadódik ugye Simon is. Tudom, hogy Clary és Jace nem testvérek, mert ezt már az elején letisztáztam magamnak, hogy ne legyen olyan... bizarr. De akkor is azt hiszik, hogy testvérek! Hozzászokhattam volna már a Trónok Harcából, de ez mégiscsak egy gyerekeknek írt könyv... Na, mindegy. Örüljünk, a végén úgy is összejönnek, mert mi más történne, ha nem az.

Amit nem értettem, és a teljes könyvön keresztül kísértett, mert nem tudtam mire vélni, az Clary és Simon. Ott az elején az a jelenet a konyhában, aztán a másik, amiben vagy két oldalon keresztül smárolnak... Én ezt nem értem, de biztos velem van a baj. Jobb nem is agyalnom rajta, attól csak rosszabb.

Nem tom, nekem valahogy az egész fő vonala a történetnek zavaros, mert néha komolyan nem értem, mi történik. Ezt akár annak is betudhatjuk, hogy igazából az első könyvből nem emlékszem mind a hatszáz oldalra, csak arra a százra kb, ami nagyjából a fő szálhoz tartozik. Voltak esetek, amikor feltűnt valamilyen visszautalás az előző könyvre, én meg csak ültem, és néztem, hogy ilyen tényleg történt?

Nagyjából ezek azok a pontok, amiket fel tudok hozni a könyv ellen. Ezek a Hamuváros legfőbb bűnei az én szememben, de nem csak rossz volt benne.

Hamuváros: Amitől Nem Másztam Falra

Malec. Esküszöm, a legjobb oldalak voltak a könyvben. Az Alec-Magnus részek. Elképzelhető, hogy az egyetlen egy dolog, ami miatt még olyan nagy lendülettel haladok A Végzet Ereklyéivel, az Malec. Kincset érnek azok az oldalak, ahol ők ketten egy helyen vannak, annál is többet, amikor Alec szemszögéből van megvilágítva a történet. Kár, hogy ez nagyjából háromszor történt csak meg, 300 oldal után, és akkor sem több, mint fél oldal erejéig.

De tényleg, engem nem érdekel Clary meg Jace, mert ők tipikusan az a pár a tipikus fantasy könyvből, akik így is, úgy is összejönnek. Mert kell az a fő romantikus mozgatószál, ami ezekben a könyvekben számomra túl vannak tolva. Nekem csupán annyira van szükségem, mint amennyi a Harry Potter  és Percy Jackson könyvekben volt. Ott van, tudsz róla, és könyörögsz, sok-sok könyvön keresztül, hogy végre az az egy csók csattanjon el. És megkímélnek a szörnyű belső okfejtésekről, hogy akkor most szeret vagy nem szeret, és milyen azzal a bizonyos emberrel csókolózni, és hogy mennyire epekedve vágyakozunk arra, hogy a közelében lehessünk, stb...

Szóval, igen. Team Malec!

Azért bevallom, hogy miután túljutottam a könyv nagy részén, és elérkeztem az utolsó száz oldalhoz, ahol végre történt is valami. Ott úgy voltam, hogy igen, szeretnék olvasni, és megtudni, hogy mi történik, mert eddig nem sokat értettem.

Meg, igen, voltak benne igazán jó poénok.

Szóval...

A Hamuváros mindenféleképpen fejlődés volt a Csontvároshoz képest. Ez azonban még nem volt elég, hogy megkapja Goodreads-en a 4 csillagot.

Erőteljesen, bár lankadó érdeklődéssel folytatom a következő kötettel a könyvet, mert a történet maga érdekel, csak néha ezt elfedik bizonyos, feljebb kilistázott dolgok, amiktől egy.egy pillanatra muszáj letennem a könyvet, hogy vegyek egy mély levegőt. Aztán majd meglátjuk mi lesz ezután.

Értékelés: ★★★

– Jace-hez jöttünk – felelte Clary. – Jól van?
– Nem tudom – mondta Magnus. – Máskor is szokott mozdulatlanul feküdni a padlón?

Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi #1)

Gyilkosság tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.

A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…

Csontváros a.k.a A Hasonlatok Könyve, írta Cassandra Clare.

Nagyon-nagyon vegyes érzelmeket táplálok eziránt a könyv iránt. Ennek talán három fő oka van, ha nem több. Teljesen össze vagyok zavarodva, mert szeretném szeretni, de ott vannak azok a dolgok, amik nem tetszettek, és teljesen elvesztem, és nem tudom, hogy most mit is gondolok erről a könyvről. De talán valahogy úgy vagyok a Csontváros-sal, mint Az éhezők viadalával: túl sok volt az elvárásom. Mégis, ez a könyv más volt, mint Az éhezők viadala, talán mert mások voltak az elvárásaim vele szemben. Ez így elég zavaros, nem? Na, mindegy, megpróbálom elmagyarázni a helyzetet.

Először is ott van az a dolog, hogy (természetesen) a filmet előbb láttam. Aztán még jött a sorozat is, amiből szintén láttam három-négy részt, úgyhogy más történésekre számítottam. Például, az elején vártam, hogy Jace mikor ütközik neki Clary-nek, de az a jelenet csak nem történt meg. Pedig a sorozat is és a film is így kezdődött. Az ember azt gondolná, hogy akkor legalább tényleg így volt. Szóval, a két dolog (természetesen) nagyon különbözött egymástól, ami nem feltétlenül rossz, csak így megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy a film/sorozat valahogy... jobb volt? Vagyis... Talán a sztori kissé másként jött át, és a fő karakter(ek) is másként hatott(ak). Ezért meglepődtem a könyvbéli viselkedésükön.

Másodszor, ott van az egyik legjobb barátom, akinek ez a sorozat az egyik kedvence. (Igen, Jace egy isten, főleg, ha Dominic Sherwood játsza el a karakterét...) Ebből kifolyólag szintén szerettem volna imádni a könyvet. Ő azt mondta, hogy tetszeni fog, amit nem is tagadok le, csak nem olyan mértékben tetszett, mint szerettem volna. Valljuk be, csalódtam a Csontváros-ban, és Cassandra Clare-ben is. Mindenki odavan ezekért a könyvekért, és én annyira rosszul érzem magam, amiért nem osztozom ugyanilyen intenzitású imádatban. Sajnálom. (De, mivel a történet érdekes, ezért több, mint valószínű, hogy nekiesek majd a következő kötetnek is, de erről majd később...)

– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány.

Aztán ott van a tény, hogy ez egy Vörös Pöttyös könyv. Igen, megint itt vagyunk. Legnagyobb örömömre, ez a kötet nem volt annyira Vörös Pöttyös. Igaz, voltak pillanatok, esetleg bekezdések, de még a csókjelenet sem volt Vörös Pöttyös szintű. Csak a többi kötettől félek, mert az első szokott lenni a leglájtosabb, aztán beindul a romantika-vonat. (Persze SPOILER KEZDETE Clary és Jace "testvérek", szóval amíg ki nem derül, hogy ez nem igaz (mert rákerestem miután láttam a filmet, hiszen ez érdekelt a legjobban), addig nincs különösebb Vörös Pöttyös veszély. Remélhetőleg... SPOILER VÉGE.)

A könyv egyik legrosszabb tulajdonsága? A mód, ahogyan meg lett írva. Én nem tudom, hogy a fordítás tette-e ezt, vagy sem, (bár nem hiszem, hogy ennyire rosszul fordítanának), de Cassandra Clare kissé túlzásba vitte a hasonlatokat. Kissé nagyon. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy minden második mondat egy hasonlat volt. Mindent valamihez hasonlítani kellett. A pókhálót, a szemszínt, a mozgást, a fényeket, a beszédet, mindent. Egyszer két teljes bekezdés volt, csak hasonlatokból összerakva. Jók lettek volna azok a mondatok a "mint" részek nélkül is. De valahogy túlküzdöttem magam ezen is.

És ott van Clary Fray is. Be kell vallanom, a főhősnőnktől a falra tudnék mászni. Megjelenésre átlagosnak van leírva, vörös hajjal. (Egyébként mi ez a dolog, hogy ha valaki vörös hajú, akkor az egyenlő azzal, hogy művész? Eddig folyton ilyenekkel találkozom...) Úgy van leírva, hogy ő nem egy plázacica, nem egy bombázó, hanem egy átlagos törpe, de valahogy mégis úgy viselkedik, mint egy... idegesítő tinilány (ez még a legudvariasabb kifejezés rá). Néha meg akartam fojtani. Amikor pedig a belső gondolataira került a sor... Had ne kelljen részleteznem. Csak úgy ugrált a bölcs és az idegesítő között. (És tényleg fel sem tűnt neki, hogy Simon szerelmes belé? Tényleg nem? És mi volt azzal, hogy fel akarta pofozni Jacet, mert... nem izzadt? He?) Meg ott van a kötelező szerelmi háromszög, aminek őszintén semmi értelme, mert bármi is történik a könyvben, mindenkinek egyértelmű az elejétől fogva, hogy Clary kivel fog összejönni a végén, és a másik szál már csak simán erőltetett. (És a tény, hogy Clary egy esetlen kislány, akit mindenkinek meg kell védenie, bár igaz, a végére végre összeszedte magát, és elkezdett csinálni hasznos dolgokat is, ami szintén egy jó pont.)

Az utolsó dolog, ami miatt aggódom, az a oldalszám. A Végzet Ereklyéi sorozatban az összes könyv 450 oldal felett van, ami nem nagy probléma, csak a sorozatban van hat darab könyv. És tudom, mindenki szereti a hosszú könyveket, mert akkor minél tovább benne lehet egy világba, DE, hogy újraolvastam a PJO könyveke, rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül jó. A végén be kell vallanom, már néha úgy voltam, hogy legyek végre a végén, mert már túl sok ideje olvastam ugyanazt. Ezért is tartok kicsit attól, hogy esetleg hat több, mint négyszáz oldalas könyv egymás után nem a legjobb választás, mert egy idő után már vágyik az ember valami másra. De majd meglátjuk mi lesz a végén.

Utolsó-utolsó dologként megjegyezném, hogy milyen gyenge kis lélek vagyok, és az összes Clary x Jace kapcsolatimádó kicsit csúnyán fog rámnézni, amiért a következőt mondom: nem a Clary x Jace a kedvencem. Persze, persze, az a fő-fő dolog a könyvben, és persze érdekel mi lesz velük, de ők az a tipikus YA könyv szerelmes szála. Lesz pá hányódtatás, aztán természetesen majdcsak megoldják valahogy ezt az egész szerelmi dolgot. De tudjátok, hogy engem kiknek a kapcsolata érdekel? Magnusé és Alecé. Erre magyarázatként csak három másik, hasonló kaliberű kitalált párkapcsolatot mondok: Solangelo, Scorbus és Klance. (Szükségem van Malec-re, emberek. Ha másért nem is, de kettejükért biztosan végigolvasom a könyveket. :3)

Szóval... tetszett is, meg nem is. Kissé össze vagyok zavarodva, és nem teljesen tudom, hogy mi is a pontos véleményem, ezért három csillagot adtam neki, ami azt jelenti Goodreads-en, hogy "I liked it".

UI.: Meg kell még jegyeznem, hogy helyenként tényleg elég vicces volt, azonban néha nagyon erőltetett dolgok is történtek, de azért többször is nevettem.

Értékelés: ★★★

– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? – tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace a zsebébe nyúlt és előhalászta az irónját – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.