Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (A Végzet Ereklyéi #6)

Örömmel jelenthetem ki, hogy a Mennyei tűz városa volt az utolsó A Végzet Ereklyéi közül, így ez az utolsó Cassandra Clare könyv, amiről bejegyzést írok. Sajnálom, de ha ettől az írónőtől még egyszer a kezembe szeretnék venni egy könyvet, valaki szóljon, hogy kizárólag úgy, hogy nem fizetek értek.

Mind megválasztjuk, hogy milyen típusú könyveket szeretünk, és természetes, hogy mindenkinek más tetszik. Én valószínűleg nem fogom többször olvasni A Végzet Ereklyéit, mert nem az én asztalom. Egyszerűen nem megy. Egy előnye annak, hogy elolvastam, hogy most már tudom, milyen könyv az, amit biztosan nem akarok olvasni. Az ilyenek. A YA-fantasy könyvek, amelyek túlságosan is románc orientáltak egyszerűen nem fekszenek. Ez van. Sima fantasy + gyerekkönyvek/middle grade. Az én ízlésem egyszerűen ilyen.

A másik előny, hogy a Mennyei tűz városa olvasása során rájöttem, milyen az az írói stílus, amit nagyon remélem, hogy nem fogok alkalmazni, és ha valaha is alkalmaznám, valaki legyen szíves szóljon. Nem szeretném, ha kiderülne, hogy tíz oldalon keresztül ugyanazt a csókjelenetet mutatom be, és olyan nagyratörő filozofikus eszméket mutatok be, ami már élvezhetetlenné teszi a könyvek. Komolyan, néha egyszerűen be kellett csapnom, és csak tíz perc múlva tudtam újra kinyitni.

Szóval, nem utálom Cassandra Clare-t és nem utálom a könyveit. Azt mondanám, hogy A Végzet Ereklyéi 1,2,3,4,5,6 mind egyszeri olvasásra alkalmasak voltak. Sőt, befejezve a sorozatit, és visszatekintve az első háromra, azok kifejezetten jók voltak. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de megtörtént. Szóval, ha valaha újraolvasnám a Hasonlatok Könyveit, akkor a harmadiknál megállnék.

Végül is, a Mennyei tűz városa rádöbbentett, mennyire nem akarok Árnyvadász lenni. Nem is tudom, a világ a végén annyira mégsem tetszett. Vagyis, ez így nem pontos megfogalmazás. Maguk az Árnyvadászok nem tetszettek. Persze ott vannak azok, akik normálisak, de ott vannak azok, akik ragaszkodnak az elavult kis hagyományaikhoz, és magukat szinte isteneknek tekintik a többi "faj" felett, és ez annyira rosszul esett, hogy minél előbb abba akartam hagyni. Az én törékeny kis lelkem szereti a boldog végződést, ahol mindenki happy, és szeretem, ha a könyvek végén van valami változás. A Mennyei tűz városának végnén nem volt semmi. Semmi.

És itt elérkeztünk a Mennyei tűz városának problémáihoz...

Majdnem két hétig olvastam, és 640 oldal volt, és olvastam ki már négy nap alatt is 700 oldalas könyvet. De ezt a könyvet 40 oldalnál tovább egyhuzamban nem nagyon bírtam. Az elején még igen, aztán ahogy fokozatosan elmélyültünk a sztoriban, egyre kevésbé bírtam. Hogy lassan haladtam, még véletlenül sem azért volt, mert festés volt nálunk. Azért volt, mert csak vonszoltam magam a történeten keresztül.

Túlságosan is nagy hatást akart kelteni Cassandra Clare néhány (értsd: a könyv 50%-a) helyen, és a megfogalmazás, az elhúzás végül egy csöpögős, massza lett, amitől hányingerem lett csak, és egyszerűen nem maradt meg bennem a szép filozofikus eszme. Pedig szó se róla, vannak benne bölcsességek, elrejtve a fennkölt massza alatt. Csupán nem volt kedvem leásni hozzájuk, és megérteni őket rendesen.

Aztán a vége... Nem is mondok rá semmit. De ha már megírja, hogy Simon összes emlékét elveszik, akkor ahhoz, hogy valami hatása is legyen rajtam, ne adja vissza neki őket 40 oldal múlva! Már ott voltak a könnyek a szememben, csak mikor hátralapoztam megnézni, hogy akkor ez most hogy is lesz, visszaszippantódtak, mert megláttam, hogy semmi baj, visszajönnek majd azok az emlékek. Most komolyan?

Még ehhez, semmi komolyabb karakterveszteség nem ért minket. Mármint, jó, Jordan, de őt ismertük másfél könyv óta, szóval nem volt valami nagy tragédia. Aztán ott volt még Raphael, de ő az idő nagy részében egy igazi tuskó volt, úgyhogy bocsi, nem volt rám nagy hatással. Sebastian/Jonathan meg... Ember, akármennyire is szomorú, hogy a végén vagy 20 oldalon keresztül látjuk, ki lett volta Jonathan, ha nem lesz benne démonvér, akkor is megtörtént, ő meg meghalt. Most komolyan bőgni akarunk valamin, ami csak lehetett volna? Senki nem tudja, mi lett volna ha. És attól még egy pszichopata volt négy könyvön keresztül, szóval nem nagyon hatott meg a halála. Sorry.

És még valami. Az a hatalmas tátongó űr, és az az óriási ajtó, sőt nem is, kapu, ami ezt üvölti: Előzménysztori és folytatás következik, hogy minden félmondatot megérts, ami ebben a könyvben elhangzott.

Semmi bajom az előzménysztorikkal, vagy a folytatásokkal, ha a sorozat, ami éppen a kezemben van le van zárva. A Mennyei tűz városának végén, és a történet közben is akkora lyukak és utalások voltak, ami élvezhetetlenné tették, pontosan azért, mert olyan dolgokat vetítettek elő (vagy éppen hoztak fel a múltból), aminek nem itt volt a helyen. Egy-két finom utalás elhintése még oké lett volna, de a több oldalon keresztül végigvezetett utalások és múltba való merengések kikészítettek. Amint a tündéreket kényszerítették rossz feltételek mellett a békekötésre, már felvillant a piros lámpa, jelezve, hogy ez lesz a következő sorozat indítója.

A Mennyei űz városában annyi elvarratlan szál van, amihez kellenének az előzmények és a folytatások, hogy az már megszámlálhatatlan. Annyira egyértelmű, hogy mik lesznek hol felhasználva, és a rejtélyesség teljesen elveszik. Sokkal jobb, ha a következő könyvben jössz rá, hogy aha! Szóval az jelentette ezt a másik könyveb! Cseles! Ilyen itt nincs. És talán pont ezért nem fogok többet ebből a sorozatból elolvasni.

Belefáradtam A Végzet Ereklyéibe. Egyszerűen ezektől a könyvektől nem lettem libabőrös, és az élményem elveszett valahol Clary és Jace számtalan csókjelenete egyikénél.

Értékelés: ★★★

– Te sóvárogsz – állapította meg Jace.
Alec megvonta a vállát.
– Bagoly mondja a verébnek: „Ó, szerelmes vagyok belé. Jaj, a húgom! Ó, miért, miért, miért…”

Cassandra Clare: Üvegváros (A Végzet Ereklyéi #3)

Tudva, hogy a Csontváros nem hagyott különösebben mély nyomot, bármennyire is akartam, a Hamuváros már jobb volt, de még mindig voltak kétségeim, nem tudtam, mire számítsak az Üvegváros olvasásakor. Meg kell mondjam, hogy most az egyszer a sorozat folyamán pozitívan kellett csalódnom.

Nem fogom azt állítani, hogy az Üvegváros egy hiper-szuper-fantasztikus könyv, mint az a Percy Jacksonokról állítanám, de akkor is tetszett. A három általam eddig olvasott Végzet Ereklyéi könyv közül, ez kimagaslóan jó volt. Részben ezért rendeltem meg a következő három részt is, bár azok irányába erős kétségeim vannak, tekintve, hogy az Üvegváros jóformán lezárta a történetet. Mivel a sorozat eredetileg trilógiának van megtervezve, ezért tartok, mi lesz ezután. De erről majd később.

Az Üvegváros olvasása közben végre megvolt bennem az, hogy szerettem volna a végére érni, és nem azért, mert rossz lett volna, hanem mert érdekelt, mi történhet. Habár 300 oldal és az első démontámadás végeztével már nem tudtam, mi jöhet ezután, és voltak helyek, ahol nagyon elnyújtottan folytak le az események, de ettől függetlenül jó volt a könyv.

Hogy Jace és Clary nem testvérek, nekem már ugye az elejétől kezdve tiszta sor volt, de ha nem tudtam volna, akkor is rájöttem volna, mire odaértünk, hogy ők maguk megtudták, mert ennél egyértelműbb jelek nem voltak! Mint mindig, a kettejük szála most is olyan közömbös szinten lebegett, mert persze, tök jó, hogy végre összejöttek, de fele ilyen hosszú szerelmes pillanataik is lehettek volna, mert három oldalnyi nyöszörgés után még mindig folytatódott, és egyszerűen alig vártam, hogy folytatódjon a történet. Meg persze, hogy derüljön ki, hogy semmi közük egymáshoz, és végre megszűnjenek a kínjaik, mert néha már olvasni is fájdalmas volt a tépelődéseiket.

A másik fontos pont még mindig Magnus és Alec. Annak különösen örültem, hogy ebben a könyvben ők, vagy legalábbis az érzelmeik sokkal többet szerepeltek, és a könyv fénypontját ők képezték a számomra. Az a pont, amikor azt mondtam, hogy legyen akármennyi hibája is a könyvnek, de 5 csillagot fog kapni, akkor jött el, mikor végre megcsókolták egymást. Akkor csak ültem a könyv fölött, és magamban örömkönnyeket hullattam, meg rendesen elpirultam. Pedig nem történt semmi, csak ez volt az, amit a legjobban vártam, és mikor végre beteljesedett, a könyv összes többi hibáját megbocsátottam. Szerintem ez a másik dolog, amiért tovább akarom olvasni a könyveket: az összes Malec pillanatot el akarom olvasni.

Ja, meg amúgy Magnus az egész sorozat legjobb karaktere. Nélküle fele ilyen jó sem lenne ez az egész történet.

Igazából ezzel a könyvvel kapcsolatban ezek voltak az említésre méltó dolgok. Az események ha néha nagyon lassan is, de haladtak, és türelmetlenül vártam, hogy mi fog legközelebb történni, ezért figyelmeztetnem kellett magam lépten-nyomon, hogy miután meglestem, mi történik három oldal múlva, olvassam is el azt a három oldalt, ami megelőzi a dolgokat, mert lehet fontos dolgok történnek.

A hasonlatok még mindig színesen tarkítják a könyvet, mint ember arcát a szeplők. (Tessék, csodás hasonlat, ami méltó a könyvhöz. :D ) Egyre ritkulnak, és egyre tűrhetőbbek, de persze nem maradhatott el, hogy a zárómondat is egy hasonlat legyen, mert az kellett!

Az egész sorozat számomra eddig teljesen rendben van, és tényleg az egyetlen félelmem, hogy mi jöhet ezután. Az egyetlen elvarratlan szál, hogy nem találták meg Sebastian/Jonathan holttestét, és természetes, hogy ezzel fog folytatódni a következő rész, de az egész történet olyan szép kerek lett, és minden lezárult. Úgyhogy remélem, hogy a következő kötetet nem fogom a falhoz vágni, de ez majd csak akkor derült ki, ha megérkezik és végigolvasom. Az meg még minimum két hét, úgyhogy egyelőre reménykedem, hogy jó lesz. Aztán majd meglátjuk.

A fönt említett okok miatt úgy éreztem, hogy ez a könyv megérdemli a legjobb csillagozást Goodreads-en, bár adhattam volna kevesebben. Viszont úgy éreztem, a többi könyv nem lesz ennyire jó, és az előzőekhez képest sokkal jobb volt az Üvegváros, és persze Malec, úgyhogy megadtam neki. Bár Molyon lehet fél csillagokat adni, úgyhogy levontam minden negatívumért összesen egy felet. Túl jószívű vagyok, tudom...

Értékelés: ★★★★½

Alec átkarolta Magnust, az ajkára tapasztotta az ajkát, és hevesen csókolta. Magnus, mintha sokkot kapott volna, mozdulatlanná dermedve állt. Jó páran – Árnyvadászok és Alvilágiak egyaránt – álltak körülöttük, bámulták őket, és sutyorogtak. Simon gyorsan a Lightwood szülőkre nézett, akik elkerekedett szemmel és tátott szájjal figyelték a jelenetet. Maryse a szája elé kapta a kezét.
Maia értetlenül meredt a párra. – Na, álljon meg a menet! – szólt. – Ezt is mindenkinek csinálnia kell?