Rick Riordan: Csata a labirintusban

Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól, de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pomponlánydémonnal is találkozik, a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak. 

A sikersorozat negyedik kötetében már a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni.

Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba – a hatalmas, föld alatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

Esküszöm, hogy ezek a PJO könyvek egyre rövidebbek lesznek. Amikor először olvastam őket, nagyjából két hét kellett az öt könyvhöz. És most még csak egy hét telt el, és kezdem is az utolsó kötetet. Eddig is ilyen rövidek voltak ezek a könyvek, vagy én olvasok ennyivel gyorsabban, és ennyivel többet?

A Csata a labirintusban az a könyv, ahol most éppen nem az egész világot és a Nyugati Civilizációt kell megmentenie Percy-nek, csak a Félvér Tábort. Ami a végén egészen jól sikeredik, és egész kevesen halnak csak meg. (Ez még mindig semmi Az utolsó olimposzihoz képest.)

A Daidalosz által épített labirintus a többi görög mitológiai hellyel ellentétben nem Amerikába vándorolt át, hanem az egész világ alatt elterül.

Ezzel csak az a probléma, hogy Luke így könnyedén bejut a táborba a szörnyseregével, és megtámadhatja a félvéreket. Nos, ez baj, ezért is kell küldetést indítani, hogy megszerezzék Ariadné fonalát (ugyanis azzal lehet tájékozódni a labirintusban). Így hát Annabeth, Percy, Grover és Tyson bevetik magukat az útvesztőbe.

Az egész könyvön keresztül az az embereke egyetlen épkézláb gondolata, hogy Percabeth végre létrejöjjön, de csak nem akar. Még ez után sem:

"Annabeth úgy meredt rám, hogy azt hittem a következő pillanatban bemos egyet. De ehelyett valami olyat csinált, amivel jobban meglepett, mintha orrba vágott volna. Megcsókolt.
– Vigyázz magadra, Hínáragyú! – tette vissza a sapkát a fejére, és eltűnt.
Ha a tengeri szörnyek nem zökkentenek vissza a valóságba, egész álló nap elbámultam volna a hullámzó lávatengert a nevemre sem emlékezve."

Szintén érezhető azért a Rachellel való rivalizálás. De nem, Percy és Rachel nem lehetnek más, csak barátok. Percabeth For Life.

Visszatér közénk Nico di Angelo is, akit sikerül a mi oldalunkra állítani, persze szegénykét még mindig kiközösítik, mert egy kicsit ijesztő. De azért, mert Hádész gyerek még nem kellene így bánni vele! Ő talán a második legnagyobb erővel rendelkező félisten a sorozatban Percy után. Ez a kölyök igencsak hasznos! (Ezt bizonyította is Az Olimposz hőseiben.) 

A könyvben még lesz egy új kedvenc háziállatunk: Mrs. O'Leary. A Csata a labirintusban után mindenki egy pokolkutyát szeretne házi kedvencnek. Van cukibb egy óriási pokolkutyánál?

De, sajnos hiába a küldetés, mert Daidalosz lepaktált Luke-kal, és odaadta a fonalat nekik. Ám mielőtt még eljutnánk a táborba, ellátogatunk a titánpalotába, és megnézzük mi van Kronosszal. Semmi jó a félvérekre nézve, mert Kronosz feltámadt, Luke testében. Majdnem elkapja Percy-t, de Rachel hősiességének hála, elmenekülhetnek.

"Bólintottam, és a legnagyobb tisztelettel néztem Rachelre:
 – Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a titánok urához."

Ja, azt kihagytam, hogy Percy felrobbantott egy hegyet, és kilőtte magát Ogügia szigetére, Kalüpszóhoz? (Ez is majd visszatér a következő sorozatban. Caleo is egy csodás párosítás.) Két hétre eltűnt, és mindenki azt hitte, meghalt, de ez Percy Jackson! Elpusztíthatatlan!

"Annabeth a többiek felé fordult. Rémesen nézett ki szeme bedagadt a sírástól és alig tudott megszólalni:
– Bár sohasem vallottam be neki, ő volt a legjobb és a legbátrabb barátom. Ő volt a… – hirtelen észrevett. Paprikavörös lett. – Ő volt a világ legnagyobb csirkefogója! – mutatott rám."

Talán ez a legviccesebb rész. Mert bármennyire is jó az ötödik kötet, azért a halál mégiscsak körbelengi, meg a tény, hogy vége van a PJO-nak. (Persze csak amíg rá nem jössz, hogy folytatódik.)

Nos, még mindig teljesen odavagyok Rick Riordan Percy Jacksonos könyveiért, és nem érdekel hány ember szerint egy Harry Potter koppintás. Szerintem egyáltalán nem HP koppintás. Olvastam mindkettő sorozatot, és egyiknél sem jutott eszembe, hogy olyan, mint a másik. Meg azért a mai világban nem könnyű olyan ötlettel előállni, ami másnak nem fordult meg a fejében, nem? Aztán, J. K. Rowling sem teljesen egyedi... (Khm... A gyűrűk ura... Khm...) Úgyhogy, felesleges azért utálni a PJO, mert "nincs benne semmi egyedi". Meg kell próbálni élvezni a dolgot, és nem hasonlóságokat keresni.

Szóval, TEAM PJO!

"– Legyél kicsit optimistább! Gondolj arra, hogy holnap táborozni mész. A suli után meg randid lesz…
– Nem randi, anya! – ellenkeztem. – Jesszus, hisz csak Annabethszel találkozom!
– Eljön a táborból, hogy veled lehessen.
– Igen.
– Moziba mentek.
– És?
– Édes kettesben.
– Anya!"

Rick Riordan: A Szörnyek Tengere

Nos, az elmúlt napokban nem olvastam ki új könyvet, mert az, amelyikre vártam, nem érkezett még meg, és ezért elkezdtem A Gyűrűk Urát, és nehezen esek túl a hosszadalmas tájleírásokon, ezért most egy újabb Rick Riordan könyv, A Szörnyek Tengere bemutatása következik.

Nem akartam folytatni a Percy Jackson elemzéseket, mert terveztem, hogy az új kötet megjelenése előtt felfrissítem az emlékezetemet, de túl sok könyvet rendelek, és túl gyakran. Úgyhogy most fel kell idéznem azt az őskori pillanatot, amikor olvastam. (Jó, azért elég mély nyomot hagyott bennem, tehát emlékszem a dolgokra, csak nem olyan pontosan.)

A Szörnyek Tengere egy nagyon rövid könyv. Kb. 250 oldal. Az semmi! Na, mindegy. (Ebben a bejegyzésben szóra sem méltatnám a filmet.)

Rick Riordan újdonsült erővel dobja ránk a görög mitológia világát. Percy még mindig a legjobb karakter, a könyv még mindig humoros, és még mindig imádom. (Nem volt jó ötlet a kedvenc könyveimről írni. Nem tudok rosszat mondani rájuk.)

A történet elején Percy álmában látja, ahogyan a barátját, Grovert, elrabolják. De azt hiszi, hogy csak egy álom. Nyugodtan elmegy iskolába, ahol szörnyek támadják meg őt, és iskolás barátját, Tysont, akiről kiderül, hogy egy küklopsz, amikor megérkezik Annabeth. (Ó, azok a Percabeth momentumok! <3) Aztán elfurikáznak a táborba, amit bronzbikák támadtak meg, de szerencsére Tyson egy buldózer módjára kinyírja őket.

A táborban nem olyan fényes az élet. A tábor őrfáját, ami Thalia (Zeusz lánya), megmérgezték, és Kheirónt ezért eltávolították táborvezetői posztjából, és Tantaloszt rakták a helyébe. És Tantalosz nem csípi Percyt. Azután van egy kocsiverseny, meg Clarisset elküldik az Aranygyapjúért. De Percy tudja, hogy Polüphémosz elrabolta Grovert, így ő elmegy az ő felmentésére. Anabeth-szel és Tysonnal karöltve.

Ó, amikor Percyből tengerimalac lesz. Az a pillanat megért mindent.

De végül eljutnak a szigetre, visszaszerzik az Aranygyapjút meg Grovert, és happy end. (Haha! Még nem!)

Annabeth majdnem meghal, de túléli az Aranygyapjú segítségével. Aztán Luke jelenik meg, de semmi rossz nem történik, mert jön Kheirón és a Parti Pónik! (Közben Percy elküldi Clarisset a táborba az Aranygyapjúval, hogy megmentsék Thalia fáját.)

És most térhet mindenki vissza a táborba. Majd jöhet a csattanó. (Dobpergés...) Thaliát meggyógyította a gyapjú, de meg is szabadította az átoktól, ami fává változtatta, így feléledt! Vége.

Nem fogom elkezdeni a fényezést. Már megtettem. Az örökkévalóságon keresztül menne.

Csak ennyit mondok: ha még nem olvastad, most rögön menj a boltba, vedd meg, és olvasd el!

"El ne felejtsem megemlíteni, hogy Kheirón kentaur. Csípőtől felfelé ugyanúgy nézett ki, mint egy átlagos középkorú fickó, barna, göndör hajjal és borzas szakállal. De csípőtől lefelé egy gyönyörű, fehér csődörben folytatódott. Ha épp úgy szottyant kedve, egy varázstolószék segítségével könnyedén eltüntette testének lófelét. Hatodikos koromban például azt hittem róla, hogy egy mezei mitológiatanár az akkori sulimban. De legtöbbször – persze, csak ha a mennyezet elég magas – teljes kentaur-alakjában pompázott.
    Tyson elképedt, amikor meglátta:
    – Nocsak, egy póni!
    – Már megbocsáss! – nézett ránk Kheirón kissé sértetten."