Rick Riordan: Csata a labirintusban

Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól, de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pomponlánydémonnal is találkozik, a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak. 

A sikersorozat negyedik kötetében már a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni.

Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba – a hatalmas, föld alatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

Esküszöm, hogy ezek a PJO könyvek egyre rövidebbek lesznek. Amikor először olvastam őket, nagyjából két hét kellett az öt könyvhöz. És most még csak egy hét telt el, és kezdem is az utolsó kötetet. Eddig is ilyen rövidek voltak ezek a könyvek, vagy én olvasok ennyivel gyorsabban, és ennyivel többet?

A Csata a labirintusban az a könyv, ahol most éppen nem az egész világot és a Nyugati Civilizációt kell megmentenie Percy-nek, csak a Félvér Tábort. Ami a végén egészen jól sikeredik, és egész kevesen halnak csak meg. (Ez még mindig semmi Az utolsó olimposzihoz képest.)

A Daidalosz által épített labirintus a többi görög mitológiai hellyel ellentétben nem Amerikába vándorolt át, hanem az egész világ alatt elterül.

Ezzel csak az a probléma, hogy Luke így könnyedén bejut a táborba a szörnyseregével, és megtámadhatja a félvéreket. Nos, ez baj, ezért is kell küldetést indítani, hogy megszerezzék Ariadné fonalát (ugyanis azzal lehet tájékozódni a labirintusban). Így hát Annabeth, Percy, Grover és Tyson bevetik magukat az útvesztőbe.

Az egész könyvön keresztül az az embereke egyetlen épkézláb gondolata, hogy Percabeth végre létrejöjjön, de csak nem akar. Még ez után sem:

"Annabeth úgy meredt rám, hogy azt hittem a következő pillanatban bemos egyet. De ehelyett valami olyat csinált, amivel jobban meglepett, mintha orrba vágott volna. Megcsókolt.
– Vigyázz magadra, Hínáragyú! – tette vissza a sapkát a fejére, és eltűnt.
Ha a tengeri szörnyek nem zökkentenek vissza a valóságba, egész álló nap elbámultam volna a hullámzó lávatengert a nevemre sem emlékezve."

Szintén érezhető azért a Rachellel való rivalizálás. De nem, Percy és Rachel nem lehetnek más, csak barátok. Percabeth For Life.

Visszatér közénk Nico di Angelo is, akit sikerül a mi oldalunkra állítani, persze szegénykét még mindig kiközösítik, mert egy kicsit ijesztő. De azért, mert Hádész gyerek még nem kellene így bánni vele! Ő talán a második legnagyobb erővel rendelkező félisten a sorozatban Percy után. Ez a kölyök igencsak hasznos! (Ezt bizonyította is Az Olimposz hőseiben.) 

A könyvben még lesz egy új kedvenc háziállatunk: Mrs. O'Leary. A Csata a labirintusban után mindenki egy pokolkutyát szeretne házi kedvencnek. Van cukibb egy óriási pokolkutyánál?

De, sajnos hiába a küldetés, mert Daidalosz lepaktált Luke-kal, és odaadta a fonalat nekik. Ám mielőtt még eljutnánk a táborba, ellátogatunk a titánpalotába, és megnézzük mi van Kronosszal. Semmi jó a félvérekre nézve, mert Kronosz feltámadt, Luke testében. Majdnem elkapja Percy-t, de Rachel hősiességének hála, elmenekülhetnek.

"Bólintottam, és a legnagyobb tisztelettel néztem Rachelre:
 – Te hozzávágtad a műanyag fésűdet a titánok urához."

Ja, azt kihagytam, hogy Percy felrobbantott egy hegyet, és kilőtte magát Ogügia szigetére, Kalüpszóhoz? (Ez is majd visszatér a következő sorozatban. Caleo is egy csodás párosítás.) Két hétre eltűnt, és mindenki azt hitte, meghalt, de ez Percy Jackson! Elpusztíthatatlan!

"Annabeth a többiek felé fordult. Rémesen nézett ki szeme bedagadt a sírástól és alig tudott megszólalni:
– Bár sohasem vallottam be neki, ő volt a legjobb és a legbátrabb barátom. Ő volt a… – hirtelen észrevett. Paprikavörös lett. – Ő volt a világ legnagyobb csirkefogója! – mutatott rám."

Talán ez a legviccesebb rész. Mert bármennyire is jó az ötödik kötet, azért a halál mégiscsak körbelengi, meg a tény, hogy vége van a PJO-nak. (Persze csak amíg rá nem jössz, hogy folytatódik.)

Nos, még mindig teljesen odavagyok Rick Riordan Percy Jacksonos könyveiért, és nem érdekel hány ember szerint egy Harry Potter koppintás. Szerintem egyáltalán nem HP koppintás. Olvastam mindkettő sorozatot, és egyiknél sem jutott eszembe, hogy olyan, mint a másik. Meg azért a mai világban nem könnyű olyan ötlettel előállni, ami másnak nem fordult meg a fejében, nem? Aztán, J. K. Rowling sem teljesen egyedi... (Khm... A gyűrűk ura... Khm...) Úgyhogy, felesleges azért utálni a PJO, mert "nincs benne semmi egyedi". Meg kell próbálni élvezni a dolgot, és nem hasonlóságokat keresni.

Szóval, TEAM PJO!

"– Legyél kicsit optimistább! Gondolj arra, hogy holnap táborozni mész. A suli után meg randid lesz…
– Nem randi, anya! – ellenkeztem. – Jesszus, hisz csak Annabethszel találkozom!
– Eljön a táborból, hogy veled lehessen.
– Igen.
– Moziba mentek.
– És?
– Édes kettesben.
– Anya!"

Rick Riordan: A Titán átka

Amikor Percy Jackson megkapja Groover segélyhívását, készülődni kezd a harcra. Jól tudja, hogy szüksége lesz erős szövetségeseire, Annabethre ás Tháliára, a félistenekre; valamint hűséges bronzkardjára, Árapályra is… és egy fuvarra a mamájától.

A félistenek Grover megmentésére sietnek, aki – mint később kiderül – fontos felfedezést tett: két félistenre bukkant, kiknek származása egyelőre még ismeretlen, de igen nagy erővel rendelkeznek… De ez még nem minden.

A Titán úr, Kronosz felállítja számukra eddigi legfondorlatosabb csapdáját, és az ifjú hősök majdnem belesétálnak.

A sorozat mulattató, és izgalmas harmadik kalandjában Percynek a legveszélyesebb kihívással kell szembenéznie: a Titán Átkának hátborzongató próféciájával…

 Nos, végre sikerült eljutnom oda, hogy újraolvassam a kedvenc könyveimet, ha már így nagyban belevetettem magam a nyárba. Szóval a júniusom a teljes PJO lázban fog telni. Ezzel csak az a baj, hogy éppen sikerült kilábadoznom a The Hidden Oracle okozta fellángolásból, és most újra beleestem. Csak saját magamak ártok ezekkel a könyvekkel, de ilyen téren totális mazochista vagyok. Szeretem, ha könyvek miatt szenvedek... 

Most, hogy újra nekivágtam a sorozatnak, rájöttem, hogy valójában milyen régen olvastam a könyveket, és hogy mennyi részletre nem emlékszem. De A villámtólvajról és A szörnyek tengeréről már beszámoltam, igaz akkor még nem olvastam újra őket, így most igyekszem A Titán átkára koncentrálni.

Rick Riordan továbbra is hozza a formáját. Rejtélyes félvértestvéreket találnak a könyv elején, aztán természetesen megjelenik egy szörny és egyből belecsöppenünk a bajba, amin csak egy prófécia és egy küldetés segíthet. Ugyanis Annabeth-t elrabolták.

Emlékszem, ez volt az a könyv, ahol már azt mondtam, hogy: JÖJJETEK MÁR ÖSSZE! Vagyis Annabeth és Percy. Persze mind tudjuk, hogy a végkielégülést mikor adja meg Rick bácsi az olvasóknak. Nagyon soká.

Van már két félvérünk a Triászból. Thália és Percy. Zeusz lánya és Poszeidón fia. (Mert ugye van az a prófécia, miszerint a Nagy Triász egyik gyermeke, ha betölti a tizenhatodik életévét, eldönti a világ sorsát.) De persze, szeretett írónknak van még mi a tarsolyában.

Ugyanis Bianca és Nico di Angelo Hádész gyermekei. Ebben az az érdekes, hogy a Második Világháború után tett fogadalmát Hádész nem törte meg. Nagyjából hetven évre berakta a gyerekeket a Lótusz Kaszinóba, így megmaradtak fiatalnak.

Szegény kicsi Nicót egyből a könyv elején elhagyja a nővére, és beáll a Vadászok közé. Amikor elindulnak a küldetésre, megígérteti Percy-vel, hogy vigyázzon rá, de bizonyos szerencsétlen fordulatok árán, Bianca meghal. Nico pedig kiakad Percy-re. És itt most eltérek egy kicsit ettől a könyvről.

Szóval, imádom az egész sorozatot, és természetesen Percy nagy favoritom, de mégis a kedvenc karakterem ez a szerencsétlen di Angelo fiú. Én teljesen beleestem a gyerekbe. Nagyon szépen megterveztem Nicóval a közös jövőmet, erre Rick Riordan egy gonosz húzással még szerencsétlenebbé teszi szegényke életét a The House of Hades-ban. Ha még nem olvastátok ezt a könyvet, akkor ezt a részt tényleg ne olvassátok tovább, mert SPOILER veszély. Nagyon nagy spoiler veszély. Szóval, ugye kiderül, hogy Nico nem is igazán utálta Percy-t, és nem az az igazi oka, hogy távol maradt a félvér tábortól, hogy utálja Percy-t és Annabeth tetszik neki (honnan jött ez az ötlet, most komolyan, Jason?), hanem az, hogy szegény kicsi, elnoymott Nico szerelmes Percy-be. Hát, igen egy világ omlott össze bennem. De végül már úgy voltam vele, hogy szegény gyerek már megjárta a poklot (szó szerint), úgyhogy ajánlom Rick bácsinak, hogy megadja a köjöknek a happy endet, ha már a közös jövőmet vele elvette. És Rick Riordan meg is tette (lásd: The Blood of Olympus vége.) Aztán a hónapokig folyó Solangelo ábrándozásoknak igazolására kijött a The Hidden Oracle, és én visítottam az összes Solangelo pillanatnál, de szerintem ezt már a The Hidden Oracle "kritikámban" már kifejtettem... Na igen. Úgyhogy kénytelen voltam más sorsot kitalálni magamnak a PJO világban.

Ami még feltűnt, az a fordítóváltás volt. Az első könyvet más fordította, mint a többit, így a "zászlózsákmányolásból" "kapd el a zászlót lett", vagy a Félvér Táborból, Félvértábor.

Ami még meglepett olvasás közben, az a könyv végén kicsorduló könnyek voltak. Igen, megsirattam szegény Zoét. Bírtam a csajt. Soha nem sírtam még a PJO könyveken, de most igen. Előre félek a következő kötetektől, mert 4. és 5. kötetben Rick Riordan bedurvul karaktergyilkosságok terén.

De szegény Nicó!!! Olyan elesett szegénykém. És... most tudatosult bennm, hogy mennyire fiatal is. Mert ebben a könyvben 10 éves. Utánaszámoltam. Én abban a hitben voltam, hogy ő Az Oliposz hőseiben 15 éves. És most, hogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy 13-14 éves még csak a The Hidden Oracle-ben. Totálisan abban a hitben éltem, hogy A Titán átka kötetben ő 12 éves. De tévedtem. Bianca volt 12 éves. Na, mindegy. Ez most tényleg meglepett. Tényleg azt hittem, hogy a legutolsó Rick Riordan könyvben már 16 éves. Nos... nem éppen.

Nos, úgy érzem, könyv kiértékelve. A legfontosabb szempontokból. Ha olvastátok a korábbi PJO véleményeimet, akkor tudjátok, hogy teljes fangirl vagyok a sorozat iránt, így rosszat nem tudok róla mondani. (Kivéve Az Olimposz hőseiről, de remélem másodszori olvasásra nem lesz Piper és Jason annyira ellenszenves számomra.)

Még érdekes volt a könyvek eddigi újraolvasása abból a szempontból, hogy egy csomó olyan dolognak az alapját láttam most felelevenülni, ami Az Olimposz hőseiben van. Ezek azok a könyvek, amikben minden egyes szó fontos, mert visszatér a jövőben. Úgyhogy figyelmesen kell olvasni!

"Ha anyám még egyszer elregéli, milyen aranyos voltam meztelenül a fürdőkádban háromévesen, hát én biztosan beletemetkezem a hóba, és halálra fagyasztom magam."

Rick Riordan: The Hidden Oracle (The Trials of Apollo #1)

How do you punish an immortal?

By making him human.

After angering his father Zeus, the god Apollo is cast down from Olympus. Weak and disorientated, he lands in New York City as a regular teenage boy. Now, without his godly powers, the four-thousand-year-old deity must learn to survive in the modern world until he can somehow find a way to regain Zeus's favour.

But Apollo has many enemies - gods, monsters and mortals who would love to see the former Olympian permanently destroyed. Apollo needs help, and he can think of only one place to go . . . an enclave of modern demigods known as Camp Half-Blood.

Tudom, hogy régen írtam már könyvekről, pedig kiolvastam a Narniákat, de úgy gondoltam, azokról már elég jól kiadtam a véleményemet, aztán megjött végre az új Rick Riordan könyvem, úgyhogy muszáj volt elolvasni.

Amikor megláttam, hogy új könyv jön ki, amely szorosan kapcsolódik a Percy Jackson könyvekhez, körbeugráltam a házat (aztán akkor is, amikor megérkezett), de még mindig várnom kellett fél évet, mire megjelent. Hogy bírtam ki? És hogyan fogom kibírni a következő évet, amíg kijön a következő része?

Nos, a könyvről azonban el kell mondani, hogy Rick Riordan megint megcsinálta. Megint megcsinálta, hogy sírni és örömömben ugrálni akartam, amikor befejeztem a könyvet. Sírni akartam, mert a sok nosztalgia, és a könyv befejeződése túl sok volt. Örömömben ugrálni akartam, mert ez már a tizenegyedik görög istenes könyv, és még mindig a Világ legjobbja. Love ya, Rick!

Matilda érzelmei a könyv alatt:

1.  Első oldalak: Úristenúristenúristen! (Csak szimpla izgatottság, mert új Riordan könyv. Menthetetlen vagyok...)
2.  Apolló egy rohadt jó isten. A kommentjein sírva tudtam röhögni. A szüleim néha furcsa képpel néztek be szobámba, ilyen "Mi a baja ennek a gyereknek?" fejjel.
3. *fültől-fülig tartó mosoly és kuncogás* PERCY MEGJELENT!
4. *sírva nevetés*
5. *nagyon közel a síráshoz* Percy csak mellékkarakter... Szomorú... Egyetemre akar menni és tanul... Szomorú...
6. Percy Jackson akcióban! EZ AZ!
7. *sírás közelében* Percy elment...
8. Ezután jött a kínos érzés: Apolló 16 évesen találkozik a Félvér táborban a tőle idősebb gyerekeivel... *sírva röhögés*
   
   
9. OMG Solangelo ténylegesen létezik! OMFG! (Na, ez olyan volt, mint derült égből villámcsapás... Lehet, hogy az idézetet lejjebb megtaláljátok.)
10. Solangelo a legcukibb dolog, amint valaha láttam *valami a sikolyok és a vinnyogás között* (...elég kínosan tudok könyvet olvasni...)
    
11. *sírva nevetések sorozata*
12. *pattanásig feszült idegek*
13. Ó, Meg, nem! Nem tetted ezt!
14. Ó, de! Ezt nem hiszem el!
15. Most meg hova mész?
16. *jóslat*
17. Csata a Labirintusban Félvér táborban
18. Percy visszatért!
19. Győztünk!
20. Leo végre visszatalál a táborba!
21. *szomorkodás, mert Percy elment*
22. VÉGE
23. Súlyos depresszió, mert befejeződött a könyv... (Pár hét és elmúlik... Remélhetőleg...)

Úgyhogy befejeztem. Megsimogattam és megpuszilgattam a könyvet, aztán felraktam a polcra, és most szomorúan nézem. Nem baj! Októberben egy kis Magnus majd enyhíti a fájdalmam.

Az érzelmeim túlságosan is összemixelődtek. Majd kipróbálom, hogy az egész sorozat újraolvasása mit tesz szerencsétlen kis lelkemmel.

Amúgy, még a könyvről annyit, hogy ha imádtad a PJO-t és a HoO-t, akkor a ToA pont annyira lesz fantasztikus, mint a többi. Igaz, nincs benne Percabeth *szomorú fej*, meg a prófécia hét kiválasztottjából csak kettő jelenik meg a könyvbe, ami szintén szomorú, de nem lehet, hogy a következő négy könyvben semmi ilyen nem lesz, szóval még reménykedem. Humoros és kalandos, váratlan csavarokkal. Vérbeli Rick Riordan könyv.

Most pedig megyek sírni, és megnézni az összes PJO fanartot Tumblr-ön.

"Will put his hand on Nico's shoulder. 'Nico, we need to have another talk about your people skills.'
'Hey, I'm just stating the obvious. If this is Apollo, and he dies, we're all in trouble.'
Will turned to me. 'I apologize for my boyfriend.'
Nico rolled his eyes. 'Could you not―'
'Would you prefer special guy?' Will asked. 'Or significant other?'
'Significant annoyance, in your case,' Nico grumbled."

J. R. R. Tolkien: A Két Torony (A Gyűrűk Ura #2)

Két napja sikeresen kivégeztem a második kötetet, és most a harmadikat olvasom. Úgyhogy egyelőre nincs esély rá, hogy másik könyvről fogok írni, mert most a két Tolkien könyv van soron. Szóval ezzel kell beérnetek.

Már említettem, hogy ugye én A Gyűrűk Ura  filmeken nőttem fel, tehát egyértelműen én a filmhez hasonlítom a könyveket, és nem fordítva. De el tudok tekinteni a kettő közötti különbségekről és egyenlő módon élvezni a filmeket és a könyveket, főleg mivel a filmek igazából jó kiegészítést adnak a könyvek mellé, így vizuálisan valamivel  jobban és részletesebben el tudjuk képzelni a dolgokat, igaz néhol igencsak különbözik a Tolkien és a Peter Jackson alkotta kép.

Ugye filmekben folyamatosan váltoggattak a nézőpontok. Egyszer Frodó, egyszer Aragorn, Legolas és Gimli, egyszer Pippin és Trufa, alkalmanként Elrond és Arwen, a másodikban pedig Théoden és Éowyn is kapott külön jelenetet.

Na, igen, Elrond és Arwen ugye teljesen hanyagolható a könyvben.

A könyv úgy van felépítve, hogy két könyvre van osztva. Harmadik és negyedik könyvre. És úgy van megírva, hogy a harmadik könyv az végig Aragornék és Pippinék, a negyedik pedig csak Frodó és Samu.

Tehát a könyv felére már ott vagyunk, hogy Pippin elvágtatott Gandalffal. Utána pedig visszaugrunk Frodóra és Samura, akik egészen odáig jutnak el, hogy Frodót nyakon szúrja a Banyapók, és Samu azt hiszi, hogy meghalt.

A legjobban azt sajnáltam, hogy "Az entek háborúba mennek." mondat nem szerepelt a könyvben. Meg azért volt egy csomó olyan rész, amire csak így néztem, hogy "ez nem így volt a filmben". 

De természetesen ez a könyv is legalább annyira nagyszerű volt, mint az első.  Nekem természetesen azért is tetszett jobban, mint az első, mert több olyan rész volt benne, ahol nem Frodót kellett követni mindenhova.

Hát, ez most csak egy ekkorka kis beszámolóra sikeredett. Igazából A Gyűrűk Uráról sokat elmondani nem lehet, mert a történetet inkább tapasztalni kell, vagy könyvben, vagy filmben.

"Mert kisebb rossznak látszik, ha az ember másnak tanácsolja, hogy szegje meg a szavát, mint ha maga teszi, kivált ha úgy látja, hogy barátja botorul a vesztébe rohan."

J. R. R. Tolkien: A Gyűrű Szövetsége (A Gyűrűk Ura #1)

A világ valaha írt egyik legjobb könyvéről nem akartam véleményt alkotni, de egyszerűen muszáj! Hiszen mindenki tudja, hogy Tolkien egy zseni! És a könyvei? A gyűrűk uráról beszélünk! Hát mi lehet, ha nem jó?

Jó, én még csak az elsőt olvastam. Szégyen és gyalázat. Tudom, hogy már előbb kellett volna kezdenem a sorozatot, de ugye nemrég kezdődött ez az egész könyvmániám, úgyhogy igyekszem bepótolni ezt a klasszikust.

Ez egy hosszú bejegyzés lesz, remélem erre mindenki felkészült.

Az én gyerekkoromnak (azaz még most is) A gyűrűk ura volt az alapja, hiszen a filmek akkor jöttek ki, amikor születtem. ÉS a filmeket mindig is imádtam. Jó, igaz, amikor még kicsi voltam, rémálmaim voltak Gollamtól, de ez a velejárója, ha ovisként is bele vagy szerelmesedve ebbe a sorozatba.

Most nemrég újranéztem az egészet, és hogy meglepődtem, amikor kívülről fújtam a szövegkönyvet! Pedig már vagy másfél éve egy részt sem láttam belőle. És most leemeltem a polcról az első részét, és azt mondtam, hogy véget kell vetni eme gyászos ténynek, hogy még nem olvastam a könyvet.

És akkor a könyv...

J. R. R. Tolkien egy rohadt zseni! Úgy képes tekerni, csavarni, leírni a történetet, hogy azt nem lehet utánozni. Olyan részletességgel írja a le a történéseket, hogy minden részletét elmondja. Igaz, ez a részletesség helyenként kissé unalmassá teszi a könyvet, mert tudjuk, hogy Frodóék fel baktattak a hegyre, megálltak napozni, körbenéztek, aztán lejöttek. De mégis, valahogy ez teszi a könyvet igazán jóvá. Hiszen irdatlan mennyiségű idő megy el a könyvben. Az egyik pillanatban még egy bizonyos évben vagyunk, aztán HOPP! Eltelt 20 év. És ezzel a kis vontatottsággal lehet érzékelni, hogy itt valóban lassan bontakoznak ki a történések.

Az eleje a könyvnek lassan indul.  Sok idő eltelik, sok minden van részletezve. A prológusban olyan családi kapcsolatokat mond el az író, hogy én nem tudom elképzelni, hogy ő hogyan tudta követni az egészet.

A könyv leghosszabb része az az, amikor Frodó és barátai elindulnak a megyéből és megérkeznek Bríbe. Az kegyetlenül hosszú út volt. Olvasom, és egyszerűen nem értem, hogy miért csak itt vagyunk, hiszen a filmben a felénél már azért elindultak Völgyzugolyból. De ugye könyvet filmhez nem hasonlítunk, csak fordítva. De én a filmen nőttem fel, és világ életemben annak az eseményei alapján gondolkodtam erről a sorozatról is. De ez a könyv.

Én ugye hiányoltam azt, amikor Arwen jött, hogy elvigye Frodót, meg az Aragorn-Arwen pillanatokat, amik a filmben voltak. Sőt, Arwen alig volt benne. Ez így csalódásként ért, de ez nekem ilyen egyéni szocproblem.

Aztán a 370. oldalon (a könyv összesen 540) Frodó végre felszólal, hogy: Én elviszem a gyűrűt Mordorba! Oh, a varázsmondat. Az ember azt hinné, hogy itt akkor már el is indulnak, de nem úgy van az! Nem. Még két hónap eltelik, mire elindulnak.

Utána jönnek a jól ismert események. Mória, Gandalf "halála", creepy Galadriel és a többi.

Mondjuk, ami nekem még fura volt, hogy a könyv azzal zár, hogy Frodó és Samu elhajóznak. De ugye a filmben itt még volt egy olyan, hogy Boromir meghal. Úgyhogy, gondolom ez a második kötet elején történik meg. Meg ott van Aragorn. Hát igen. A könyv meg a film nem igazán egyezik. Mert ugye a könyvben Aragorn igenis király akar lenni, a filmben meg így elbújik a háttérben. És ott van a kettétört penge! Azt már az első részben újrakovácsolták?! Mii? Hát, oké. Így nem volt olyan utolsó pillanati drámai hatása, de oké. Csak így meg volt említve, hogy: amúgy a kardot összekovácsolták. Hát jó.

Amúgy más ilyen nagyon különböző dolgot nem találtam.

Oh, és v varázslatos Frodó&Samu pillanatok. Nem akarok gonosz lenni, de azért, na. Mármint, volt egy jelenet, ahol Samu bejött, megfogta Frodó kezét, megsimogatta, elpirult, és elfordult. Ez így le volt írva. Tudom, hogy nagyon gonosz vagyok, de... Az agyam tini lévén egyből olyan dolgokra gondol, amikre nem kellene.

És ott vannak még a versek is a könyvben. Olvasás közben csak így eszembe jutott, hogy a szavaló versenyeken mindig valami neves magyar költőtől mondanak verseket, de milyen menő lenne már, ha valaki A gyűrűk urából mondana el egy verset, nem?

Szóval, ez a könyv csakis 5/5 csillagot érdemel. Aki azt mondja, hogy rossz, az... az nem tudom, hogy mit gondol. Aki pedig nem olvasta a könyveket és/vagy a filmeket sem látta, az pedig komolyan gondolkodjon el arról, hogy miért is él.

Tolkien egy isten volt, a könyvei pedig világklasszisok. Mindenben az első helyet érdemli a lotr sorozat. Ez nem az a sorozat, hogy a legkedvencebbnek kell lennie, de ezt olvasni kell és szeretni. Mert ez a könyv valami olyan dolog, amit nem is lehet igazából szavakba önteni.

"Három Gyűrű ragyogjon a tünde királyok kezén,
Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő,
Kilencet halandó ember ujján csillantson a fény,
Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyájat terelő,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején.
Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen,
Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen,
Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején."

Rick Riordan: A Villámtolvaj

Mivel a mostani könyv, amit olvasok, kicsit lassan fejeződik be, így gondoltam, hogy most már ideje lenne valamit írni, de mit? Nem olvastam új könyvet. Úgyhogy a legegyértelműbb választás mellett döntöttem.

A Percy Jackson sorozat a világot jelenti nekem. Ha választanom kellene, hogy megmentem-e a családomat vagy a PJ könyveket, akkor egyértelműen a könyvek mellett döntök.

Magát az olvasását nem akkor kezdtem el, amikor először megjelent magyar fordításban a könyv. A filmet láttam előbb. A második film kijövetele után kértem kölcsön egy ismerősömtől az elsőt, hogy megnézzem magamnak, mert mondta, hogy a könyvben mennyi minden máshogy történt. Úgyhogy elolvastam a könyvet, és visszafordíthatatlanul, halálosan beleszerettem a sorozatba. 2 nap kellett talán a kiolvasásához? És az akkor nálam igencsak nagynak számított. Persze azonnal megvettem a teljes sorozatot.

Rick Riordan könyvei egyszerűen fantasztikusak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is görög mitológiáról szóló könyvet olvasok, de ahogyan a történetet megírta nem úgy érzed, mintha egy unalmas töriórán csücsülnél. Az egész könyvet végigneveted, mert a szereplők olyan szarkazmust mutatnak, ami egyszerűen zseniális. A történet izgalmas és mozgalmas. És sajnálod, amikor véget ér a könyv.

A történetet Percy meséli, és ő egy király személy. Aki őt nem bírja, az az én szememben halálra ítéltetett embernek számít. Percyt egyszerűen szeretni kell.

Minden fejezetnek külön címe van, és nagyon jól ki vannak találva azok is. A karakterek csodálatosak, a mitológia ott van mindenütt és kifejezetten utána akarsz olvasni a mítoszoknak, hogy mindenben jobban képben legyél.

Nem tudok olyan részletes elemzést írni a könyvről, mint azokról, amiket most olvastam. A PJ könyveket nem lehet csak úgy elemezni események alapján. Olvasni kell őket! Olvasni!

Egyszerűen annyira jók!

Meg az első könyvet, A Villámtolvajt, úgy két és fél éve olvashattam, szóval nem rohamoz folyamatosan a benne történtek emléke. Emlékszem, hogy mi történt, de nem tudom olyan élénken felidézni.

Mesélni sem nagyon tudok róla, meg nem is igazán tudom, hogy hol kezdjem, de azért megpróbálok valamit összehozni, hogy legyen valami értelme az értékelésnek.

Szóval, a főszereplőnk ugye Percy, és ő egy hiperaktív-diszlexiás 12 éves amerikai félisten. Persze ő nem tudja, hogy ő egy félisten. Az egész félistenes dolog, és hogy ki Percy apja (Poszeidón <3), egy olyan 60-70 oldal után tudjuk csak meg. Az, hogy félisten az előbb kiderül, de hogy ki az apja, ahhoz kicsit több idő kell.

Már az elején érződik a közte és Annabeth között kibontakozó kapcsolat, és egyszerűen az ő jeleneteik a legjobbak. Főleg miután már létrejön a Percabeth, de az egy későbbi történet. A legjobbakat egymás oltásain nevettem szerintem. És a beceneveik... Hínáragyú=Percy, Észlány=Annabeth. (Pfú de fura most így az angol könyvek után magyarul a nevük...)

Ott van még Grover, Percy legjobb barátja. Egy szatír. A szatírok keresik meg a szülők által fel nem vállalt gyerekeket. (Igen, az istenek nem ma született bárányok. Lásd: Percy Jackson's Greek Gods.) Vele már a történet legelején megismerkedünk. Aztán ott van Kheirón, a kentaur, aki kiképzi a táborozókat. Mr. D (Dionüszosz), akit Zeusz helyezett a tábor élére büntetésképpen, és képtelen "megjegyezni" Percy nevét. És ott van Clarisse, aki egy Árész gyerek és Percyvel utálják egymást a kezdetektől fogva, de ahogyan az a kettő képes egymást oltani, az fenomenális. Az a jelenet, amikor Percy felrobbantja a wc-ket, mikor Clarisse bele akarja nyomni a fejét? Hát, az eszméletlen. És végül is Clarisse nem találta olyan viccesnek...

Grover, Percy és Annabeth egy idő után felkerekedik, hogy visszaszerezzék Zeusz ellopott villámát, aminek ellopásával Percy gyanúsítják. Pedig szerencsétlen azt se tudta, hogy Zeusz egyáltalán létezik, nem hogy még a villámát is ellopta.

Szóval a trió felkerekedik és kalandos utakon keresztül visszaszerzik a villámot, és happy end, és vége a könyvnek.

Ez így most elég szegényes értékelés lett, tekintve, hogy mennyire imádom ezeket a könyveket, de hogyha valaki kifejezetten egy jelenetről alkotott véleményemre kíváncsi, azt egyszerűbb elmondani, mint most megpróbálni összeszedni mindent, ami tetszett a könyvben. Ha azt próbálnám meg, és csak ennél az egy könyvnél, akkor is még órákig itt ülnék, és legalább a háromnegyed könyvet visszaidézném ide.

Egyszerűen fogalmazva: FANTASZTIKUS!

Számomra ez a világ legeslegjobb könyvsorozata. Nincs külön kedvenc könyvem a sorozatban, mert mindegyiket egyformán szeretem. Úgyhogy én csak annyit mondok, hogy olvassátok el, és ha valamiről érdekel a véleményem, akkor azt kérdezzétek meg.

Sokszor fogjátok ezt még tőlem hallani: IMÁDOM EZEKET A KÖNYVEKET!

UI.: A könyv milliárdszor jobb a filmnél, és két külön világ a kettő. Talán csak a nevek egyeznek. Úgyhogy ne a filmet nézzétek meg, hanem olvassátok el a könyvet!

"– Mind a kettő vescere bracis meis! – kiáltottam.
Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs."

"-Az állatok jól ellesznek? – kérdeztem Grovert. – Úgy értem, a sivatag meg minden…
-Ne aggódj – büszkélkedett. – Szatíráldást mondtam rájuk.
-Mit is jelent az pontosan?
-Azt, hogy biztonságban elérik a vadont. Találnak vizet, élelmet, árnyékot… mindent, amire szükségük lehet, míg biztonságba nem érnek valahol.
-Minket miért nem tudsz így megáldani, he? – tudakoltam.
-Mert csak állatoknál működik.
-Szóval csak Percynél lenne hatásos – nyelvelt Annabeth."