Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat

Tudom, régen volt már új bejegyzés, de nem azért mert nem olvastam. Az utóbbi hetekben kiolvastam három könyvet is, de ebből kettő az egy sorozat közepe volt (Rick Riordan: The Throne of Fire (The Kane Chronicles #2), Rick Riordan: The Serpent's Shadow (The Kane Chronicles #3)), úgyhogy azokból nem írtam értékelést. Még.

 

De tegnap befejeztem egy másik könyvet is, Cressida Cowell-től az Így neveld a sárkányodat. Mivel ez a könyv már megjelent magyarul is, meg nem a sorozat közepe, gondoltam írok róla egy elemzést.

 Amit erről a könyvről mindenféleképpen tudni kell mielőtt elolvasod, az az, hogy:

1.  EZ A KÖNYV NEM A FILM. Az alapötlet a filmhez innen van, igen, de a könyv és a film teljesen különbözik. Szóval ne várja el senki, hogy Fogatlan olyan a könyvben, mint a filmben. Egyáltalán nem olyan. Az egész vikingség életkörülményei sem olyan, mint a filmben. Később részletesebben kitérek ezekre.
2. Ezt a könyvet 10 éves, 10 év körüli gyerekeknek írták. Ilyen a stílusa, ilyen a sztorija, ilyen a tördelése (nagy margók, nagy betűméret, csupa illusztráció).

Akkor csapjunk bele! (Megjegyezném, hogy ha tetszett a film, nem feltétlenül fog tetszeni a könyv.)

Amint elkezdődik a könyv, már érzékeljük a leglényegesebb különbséget. A fiatal vikingeknek próbát kell kiállniuk, hogy a törzsbe tartozhassanak: el kell lopniuk egy sárkányt, és tanítaniuk kell azt, hogy azt csinálja, amit neki mondanak. (Nem, nincsen sárkánylovaglás.) Ez már azért elég nagy eltérés, ugye?

Szóval a fiúk elmennek, lopnak maguknak sárkányt, visszatérnek (éppen csak). Hablaty (magyar fordításban valamiért Harald lett. WTF?) nem látta milyen sárkányt kapott fel, csak érezte, hogy ott van, és ezt a sors szánta neki. Ez a mi kis sárkányunk Fogatlan. Nem, Fogatlan nem egy éjfúria. Nem, Fogatlan nem úgy néz ki, mint a filmben. Nem egy cuki, macskaszerű kis lény. A-aaa. Ő egy icipici, ténylegesen FOGATLAN sárkány. És zöld. És nagyon-nagyon-nagyon engedetlen.

Alap tudnivalók a könyvbeli sárkányokról:

1. Hűtlenek. De tényleg. Amint fordul a kocka, ők lelépnek.
2. Eléggé engedetlenek, de ha az ő javukra zsarolod őket, akkor annyira már nem.
3. Szeretik a vicceket. Még azokat is, amik nem viccesek, hisztérikusan képesek röhögni rajtuk.
4.  Olyanok, mint a medvék. Télen alszanak. És képesek akár több száz évig is hibernálódni.
5. Csak részben tűzállóak, úgyhogy ha máglyán égeted el őket, akkor meghalnak.

A csodálatos, mesteri tanítás, hogy hogyan érd el a sárkányodnál azt, hogy engedelmeskedjen, az ez:

KIABÁLJ VELE! Minél hangosabb, annál jobb.

Fogatlannál ez nem válik be, mert Hablaty nem tud üvölteni. Szóval fogjuk rá, hogy betanítja, de a nehezebb úton.

Miközben az ifjú vikingek készülődnek a beavatásukra (amin vagy átmennek, vagy száműzik őket), az óceán fenekén egy századok óta alvó Oceanus Giganticus Maximus (nem tudom mi magyar fordításban) ébredezik. Igen, ő lesz a Green Death (szintén nem tudom a magyar fordítását).

A beavató teszten a sárkányok egymásnak ugranak, mindenki elbukik, száműzni kellene őket. Igen, Pléhpofa szinte rezzenéstelenül száműzetné a fiát. De csak szinte, mert vihar tör ki, és elhalasztják a száműzetést reggelre, és éjszaka nem tud aludni, mert ezen rágódik. És reggel kikászálódik a partra a Green Death.

Kitör a pánik, mivel ez az aranyos kis sárkányunk megsirattatna egy hegyet, és az, hogy rákiabálnak, nem működik. És ez mindenkit lesokkol. De hátha valaki tudna beszélni vele? Hátha valaki beszélne sárkányul? Igen, van egyetlen egy olyan személy a törzsben, aki képes beszélni a sárkányokkal. Ő Hablaty.

Beszélgetés nem válik be. Tervet eszelnek ki hát az ifjak.

A sziget túlfelén van egy másik Oceanus Gigantucus Maximus. Egymásnak vezetik a kettő behemót állatot, és elérik, hogy egymásnak essenek. A Green Death nem hal meg, csak a halálán van, de még lenyeli Hablatyot. A sárkányok, látva, hogy gazdáik vesztettek, elmenekülnek. Kivéve Fogatlant. Őt valami ott tartja. Valamiért nem megy el. Valamiért beszáll a sárkány orrlyukaiba, ráveszi, hogy tüsszentsen egy nagyot, és ezzel Hablaty (aki egy lándzsában fennakadt a nyelőcsőben) és Fogatlan is kilőnek.

Hablaty, amíg benn volt a sárkány torkában, rájött, hogy honnan jön a sárkányok tüze. A tűz forrását eldugaszolja, és amikor a Green Death le szeretné fújni őket egy kis tűzzel, nem sikerül neki. Addig próbálkozik, amíg fel nem robban.

Ő Fogatlan.

Végül is elég brutális dolgok történnek benne, csak éppen nincsenek részletezve.

Nem, Hablaty nem veszíti el a fél lábát. Fogatlan majdnem meghal, de mégsem, és a könyv egy happy end-del ér véget. Oh, és Hablatynak megvan az anyja. Nem ment el vad sárkányokkal partizni.

De nem kell aggódni! Van még 11 másik kötet a sorozatban.

A könyv tele van az írónő által készített illusztrációkkal, amik nem profik, de nagyon jól passzolnak magához a könyvhöz.

Hát, igen. Ez a könyv szinte semmiben nem hasonlít a filmhez. Astridról még szó sem volt, például. El akartam olvasni a könyvet, mert szerettem a filmet. De olvastam is róla elemzést, amiben leírták, hogy ne legyenek olyan elvárásaim, hogy viszont "olvasom" a filmet a könyvben. Én kifejezetten vártam, hogy eredetileg hogyan néz ki a történet. Érdekelt, mennyi mindent csavartak meg a rendezők. Ha valaki nem tudja, hogy a könyv és a film teljesen más, akkor valóban csalódás érheti. De ez nem jelenti azt, hogy a könyv rossz.

Ez egy teljesen élvezhető gyerekkönyv. El kell vonatkoztatni a filmtől. Ha ez nem megy, akkor a könyv teljesen élvezhetetlen lesz. De amúgy nincs vele semmi baj. Könnyű kis olvasmány. Csak ajánlani tudom.

– Nos, fiam – szólalt meg Pléhpofa –, mit akar a szörny, BÉKÉT vagy HÁBORÚT?
– Azt mondja, békével jött – felelte Harald Hablaty.
A vikingek éljeneztek és dobogtak.
Harald Hablaty felemelt kézzel csendet kért.
– De azért meg fog enni minket.

Na igen, egyáltalán nem ilyenek.

Nicholas Evans: A Suttogó

Majdnem 9 hónapomba tellett elolvasni A Suttogót, és ez mekkora hiba volt!

A könyv iránti érzelmei folyamatosan változtak a történet folyamán. És végül rájöttem, miért lett ez a könyv az egyik legjobban eladott könyv. Hogy miért olyan fantasztikus.

Nem igazán tudom szavakba önteni a miértet, mert egyszerűen csak jó és kész! Pedig mennyire igyekeztem nem szeretni. Istenem, mennyire igyekeztem!

Az elején a balesettel indítunk, ami a könyv alapjául szolgál. Grace és a barátnője egy téli, havas reggelen kimennek lovagolni, de az egyik kaptatón megcsúsznak, vissza az útra. Egy kamion, ami éppen azon az úton haladt, nem tud időben megállni, és elsodorja a lányokat.

Na most, ez egy olyan szörnyű, és olyan részletesen leírt baleset volt, hogy nekem szinte sok volt. Ahogy az író leírta Zarándok sebeit, a baleset körülményeit és minden borzalmat, ami ott történt, attól felfordult a gyomrom. Alig bírtam olvasni és többször meg kellett állnom, hogy feldolgozzam az eseményeket.

A ló annyira súlyos sérüléseket szerez, hogy az állatorvosok az elaltatását javasolják, de Grace anyja, Annie, ezt nem engedi. A következőkben várakozással telik az idő: várják, hogy Grace magához térjen a kómából (és megtudja, hogy a fél lábát amputálni kellett, valamint, hogy a legjobb barátnője halott), és azt is várják, hogy mi lesz Zarándokkal, ugyanis a ló teljesen megőrül és kezelhetetlenné válik.

Amikor Grace magához tér, teljes mértékben visszautasítja Zarándokkal a további kapcsolatot, és maga alá kerül. Annie minden áron megpróbálja megmenteni a helyzetet, és addig keres, addig kutat, amíg nem talál egy suttogót, aki talán rendbe rakhatja a lovat.

És nagyjából itt érkeztünk el ahhoz a pillanathoz, aminél kissé meglepődtem. A könyvben innentől egyre gyakrabban előkerültek az intim jelenetek, és rájöttem, hogy ez nem teljesen egy kis lovas könyv. Szóval innentől ezek a bizonyos jelenetek kissé zavartak. Mert én erre így tényleg nem számítottam, mert azt hittem, hogy itt a lovakra koncentrálunk, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez egy lovas-romantikus regény. És kisgyerekeknek nem ajánlanám. Főleg, mert helyenként ide kemény gyomor kell.

De én a végén minden rossztól eltekintettem.

Zarándok, Grace és Annie felkeresik a suttogót, és az anya kierőszakolja belőle, hogy segítsen. Innentől a sztori ezt követi végig, helyenként egyéb, nem annyira a lovakra koncentráló jelenetekkel megspékelve.

Mire ide értem, már nem tudom hányszor, de legalább háromszor sírtam. És utána a könyv adott még egy utolsó kegyetlen döfést. Miről is van szó?

Annie és Tom (a suttogó) rájönnek, hogy szeretik egymást (duh, ez azért nyilvánvaló szerelmi szál volt), és össze is jönnek, mert igen részletesen leírta Nicholas Evans intim együttléteik legintimebb részleteit is, ami sokkos állapothoz vezetett engem. Erre az elég nyilvánvaló kapcsolatra szépen lassan mindenki rájön. Az utolsó napjukat töltik már Anniék a ranchon, Zarándok meggyógyult, Grace már sikeresen is lovagolt rajta, amikor is a kislány rájön a turpisságra.

Másnap reggel eltűnik. Elvágtat Zarándokkal, hogy magára gyújtson egy házat. Ami azért nekem elég eszetlenségnek tűnik, de "szerencsére" nem talál el odáig, úgyhogy helyette egy barlangba keveredik valahogyan, ahol ott van egy vadlócsapat is.

Eközben Tom és a testvére, Frank megpróbálják megtalálni Grace-t. Sikerül a nyomára bukkanniuk, de ugye bent van a barlangban és ott van a ménes. És Zarándok meg a ménesvezér nem barátságos viszonyt alakítanak ki. A ménes tagjait és Zarándokot sikerül kikergetnie a barlangból, de valamilyen megmagyarázhatatlan ok folytán, amikor a ménesvezér csődör felágaskodik, nem lép el onnan Tom, és a csődör a mellső patáival fejen vágja.

A következő oldalon meg már eltelt egy év! Aztán már csak egyes szavakat sikerült rendesen felfognom az olvasottakból: temetés, új gyerek, kék a szeme, nem tudják ki az apja, Grace szüleinek kapcsolata nem éppen fényes.

És aztán jött a befejezés, aminél a könnyek nem bírták tovább, és a felszínre fakadtak:

"Frank még valamit megemlített abban a levélben, amit az előző nyáron küldött. Amikor összepakolta Tom holmiját, írta, egy borítékot talált az asztalán. Annie neve állt rajta, úgyhogy azt is mellékeli a levélhez.
Annie sokáig nézte, mielőtt felbontotta. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy egészen mostanáig nem is látta Tom kézírását. A borítékban egy összehajtogatott fehér papírlapba csomagolva megtalálta a zsineget, amit a férfi a folyóparti házban töltött utolsó közös éjszakájukon visszavett tőle. A papírra csak annyit írt: Ha mégis elfelejtenéd."

 Így nem lehet elmondani, hogy miért futottak át rajtam azok az érzelmek, amik, mert ahhoz el kell olvasni ezt a könyvet. De a végén tényleg az az egyetlen egy gondolatom volt, hogy ez a könyv jó!

"…az örökkévalóság csupán mostok végtelenül hosszú sora, és a legjobb, amit az ember tehet, hogy mindig a mostnak él."

James Dashner: Halálparancs

Pfú, nem is tudom, hol kezdjem...

Imádtam az Útvesztő-trilógiát, még annak ellenére is, hogy a második kötet rengeteg kérdést vetett fel, de ez utána orvosolva lett. És persze volt még az utolsó rész befejezésénél is pár kérdésem, amiket azért nagyjából megválaszolt James Dashner ebben a könyvben, de azért ez a kötet, nem lesz a kedvencem.

Lássuk csak...

Szóval, ez a könyv ugye Az Útvesztő előtt játszódik le. (Egyébként semmiféleképpen nem ajánlott elsőként elolvasni, mert nagy spoilereket tartalmaz a későbbiekre nézve.) És tekintve, hogy tizenhárom évvel Az Útvesztő előtt játszódik a sztori, teljesen más a szereplőgárdánk. És én úgy hiszem, hogy ez az oka annak, hogy ez a könyv nem lett annyira jó.

Az első jelenet azzal indít, hogy Teresa figyeli, ahogy Thomasba beépítik a Memóriatolvaj-kártyát, és berakják a Dobozba, ami majd felviszi az Útvesztőbe. És ez így olyan indítás, amiből azért elvárod, hogy több szerepe legyen ezeknek a szereplőknek a könyvben történő események során. De nem. Megjelenik a felirat, hogy: TIZENHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN, és minden megváltozik.

A történetet Mark szemszögéből nézzük, aki egy éve túlélője már a halálos napkitöréseknek. Mark és néhány társa a New Yorkot elárasztó vízözönt túlélve eljutottak az Appalache-hegység egy "biztonságos" helyére, és ott tengetik mindennapjaikat.

Na most, a probléma itt kezdődik. Mark egy olyan jellegtelen karakter, hogy én ettől eldobtam az agyam. Az eredeti karaktereit a könyvnek szerettem, de ezeket az újakat kifejezetten utáltam. Mark minden egyes másodpercben elmondja nekünk, hogy Trina, akivel kiskoruk óta legjobb barátok, milyen dögös, és hogy mennyire bejön neki, és további nyálas szövegek. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a romantikát, mert imádom, de nem EBBEN a könyvben. Az ilyen könyvekben ez az, amit nem szeretek. Oké legyen ott, de ne ennyire.

Trinán kívül még ott van Alec, Lana, Varangy, Misty, és Darnell, valamint Mark néha megjelenő visszaemlékezéseiből megtudjuk, hogy volt velük még egy gyerek (de őt gyorsan ki is nyírták), akinek jelen pillanatban nem tudom felidézni a nevét. Ennyire mély nyomot hagyott bennem.

Aztán jönnek egy Bergen és mindenkit lenyilaznak a Kitöréssel megfertőzött nyilakkal, de erről majd később beszélek, mert először kifejteném a szereplőket.

Szóval, Misty, Darnell és Varangy nagyjából az első tíz fejezet során meghalnak, és addig sem töltöttek be túl sok szerepet. Leginkább csak úgy egyszer-kétszer megemlítették, hogy ja, ők jelen vannak a könyvben. És igen, nem nagyon rendített meg a haláluk. Békésen nyugtáztam magamban, hogy oké, ők meghaltak. Ja. Szívás.

Aztán nem sokkal később a megmaradt csapat megtalálja Deedee-t (Teresát, csak itt még az eredeti nevén fut), akit szintén meglőttek a vírusos nyíllal, de ő (mint azt már tudjuk) immúnis a Kitöréssel szemben.

Aztán hamarosan csak 2 szereplő útját követjük, mert Lana, Deedee és Trina elkerül a csapattól, így maradunk Aleccel és Trináért mélységesen aggódó, hősszerelmes Markkal. Ó, Istenem!

A könyv háromnegyede velük telik el, aztán megtalálják elveszett társaikat, de Lana gyorsan kiíródik a forgatókönyvből. Közben Trina agya is zokni lett a vírustól, és Mark is érzi már a benne feltörésre készülő őrületet, meg Alec is megzombul.

Aztán rájönnek, hogy hoppá, Deedee immúnis és utolsó leheletükkel és egy kis üzenettel átküldik a Falkapun Alaszkába, hogy segítsen az emberiségnek, bla...bla...bla...

Aztán Alec ráejti a Berget az épületre, és mindenki meghal. És semmilyen érzelmi hullámot nem éreztem magamban, csak nyugtáztam, hogy jó, mindenki meghalt, kivéve Teresa. Oké.

Ezután látjuk azt a jelenetet, amikor Thomast elviszi a VESZETT. Ez már két évvel később történik, majd Teresa és Thomas összebarátkoznak a végén, és itt fejeződik be a könyv, hogy Teresa elmeséli Thomasnak azokat az eseményeket, amik vele történtek, mielőtt ide került. És vége. Pont ott, ahol elkezdődik a sztorinak az a része, ami leginkább érdekelne. A VESZETT-nél töltött idők.

Szóval az új szereplők miatt nem igazán tudtam élvezni a könyvet. Ezért is haladtam vele ilyen lassan. De ezen kívül viszont azért volt jó is a könyv, mert végül is megtudjuk, hogyan lett olyan sz*r hely a Föld. (Már elnézést a szóhasználatért, de nézzünk szembe az igazsággal: a könyvben tényleg ilyen lett a mi kis bolygónk.)

Megtudjuk, hogy a napkitörések után egy évvel az emberiség erőforrásai igencsak megapadnak, ezért, hogy ne halljon ki az egész emberi faj, egy vírussal, mi az agyat támadja meg, és fokozatosan csökken a hatása, ahogy terjed, megfeleznék az emberek számát, akik túlélték. Csak senki nem számolt azzal, hogy a vírusunk, ahogy terjed, nem csökkenti a hatását, csak késnek a tünetek és mutálódik. És itt érünk el Az Útvesztőhöz. Itt érünk el oda, hogy nincs ellenszerünk egy halálosan pusztító-terjedő vírusra, és ezért létrejött a VESZETT, hogy találjon egy gyógymódot, hogy megmentse a menthetőt. De persze, mint azt már tudjuk, nem lesz gyógymódunk, hanem 200 immúnist egy helyre küldenek, hogy tessék éljetek boldogan, népesítsétek be újra a Földet! És ezt nem taglalom tovább, mert a Halálkúráról már írtam egy szép hosszú beszámolót.

Szóval ez a könyv számomra csalódás volt, de mindenképpen jó volt elolvasni, mert azért elég sok mindenre választ adott. A nehéz benne, hogy túllépj a jellegtelen karaktereken, és megpróbálj az eseményekre koncentrálni, ami valljuk be, hogy azért helyenként szintén elég semmilyenek voltak.

Csalódásom ellenére el szeretném olvasni a The Fever Code-ot, ami idén jelenik meg angolul, mert abban legalább azok a szereplők lesznek, akiket szerettem a trilógiából is, szóval már csak ezért is el fogom olvasni. 

Hát, igen. Ennyi lenne. Nem volt annyira rossz, de jó sem. Inkább ilyen: Eh, oké. Elolvastam.

"– Kölyök – mondta Alec –, veled ma többször kerültem sokkal intimebb viszonyba, mint amennyire egész életemben szerettem volna."

Rick Riordan: A Villámtolvaj

Mivel a mostani könyv, amit olvasok, kicsit lassan fejeződik be, így gondoltam, hogy most már ideje lenne valamit írni, de mit? Nem olvastam új könyvet. Úgyhogy a legegyértelműbb választás mellett döntöttem.

A Percy Jackson sorozat a világot jelenti nekem. Ha választanom kellene, hogy megmentem-e a családomat vagy a PJ könyveket, akkor egyértelműen a könyvek mellett döntök.

Magát az olvasását nem akkor kezdtem el, amikor először megjelent magyar fordításban a könyv. A filmet láttam előbb. A második film kijövetele után kértem kölcsön egy ismerősömtől az elsőt, hogy megnézzem magamnak, mert mondta, hogy a könyvben mennyi minden máshogy történt. Úgyhogy elolvastam a könyvet, és visszafordíthatatlanul, halálosan beleszerettem a sorozatba. 2 nap kellett talán a kiolvasásához? És az akkor nálam igencsak nagynak számított. Persze azonnal megvettem a teljes sorozatot.

Rick Riordan könyvei egyszerűen fantasztikusak. Nem gondoltam volna, hogy valaha is görög mitológiáról szóló könyvet olvasok, de ahogyan a történetet megírta nem úgy érzed, mintha egy unalmas töriórán csücsülnél. Az egész könyvet végigneveted, mert a szereplők olyan szarkazmust mutatnak, ami egyszerűen zseniális. A történet izgalmas és mozgalmas. És sajnálod, amikor véget ér a könyv.

A történetet Percy meséli, és ő egy király személy. Aki őt nem bírja, az az én szememben halálra ítéltetett embernek számít. Percyt egyszerűen szeretni kell.

Minden fejezetnek külön címe van, és nagyon jól ki vannak találva azok is. A karakterek csodálatosak, a mitológia ott van mindenütt és kifejezetten utána akarsz olvasni a mítoszoknak, hogy mindenben jobban képben legyél.

Nem tudok olyan részletes elemzést írni a könyvről, mint azokról, amiket most olvastam. A PJ könyveket nem lehet csak úgy elemezni események alapján. Olvasni kell őket! Olvasni!

Egyszerűen annyira jók!

Meg az első könyvet, A Villámtolvajt, úgy két és fél éve olvashattam, szóval nem rohamoz folyamatosan a benne történtek emléke. Emlékszem, hogy mi történt, de nem tudom olyan élénken felidézni.

Mesélni sem nagyon tudok róla, meg nem is igazán tudom, hogy hol kezdjem, de azért megpróbálok valamit összehozni, hogy legyen valami értelme az értékelésnek.

Szóval, a főszereplőnk ugye Percy, és ő egy hiperaktív-diszlexiás 12 éves amerikai félisten. Persze ő nem tudja, hogy ő egy félisten. Az egész félistenes dolog, és hogy ki Percy apja (Poszeidón <3), egy olyan 60-70 oldal után tudjuk csak meg. Az, hogy félisten az előbb kiderül, de hogy ki az apja, ahhoz kicsit több idő kell.

Már az elején érződik a közte és Annabeth között kibontakozó kapcsolat, és egyszerűen az ő jeleneteik a legjobbak. Főleg miután már létrejön a Percabeth, de az egy későbbi történet. A legjobbakat egymás oltásain nevettem szerintem. És a beceneveik... Hínáragyú=Percy, Észlány=Annabeth. (Pfú de fura most így az angol könyvek után magyarul a nevük...)

Ott van még Grover, Percy legjobb barátja. Egy szatír. A szatírok keresik meg a szülők által fel nem vállalt gyerekeket. (Igen, az istenek nem ma született bárányok. Lásd: Percy Jackson's Greek Gods.) Vele már a történet legelején megismerkedünk. Aztán ott van Kheirón, a kentaur, aki kiképzi a táborozókat. Mr. D (Dionüszosz), akit Zeusz helyezett a tábor élére büntetésképpen, és képtelen "megjegyezni" Percy nevét. És ott van Clarisse, aki egy Árész gyerek és Percyvel utálják egymást a kezdetektől fogva, de ahogyan az a kettő képes egymást oltani, az fenomenális. Az a jelenet, amikor Percy felrobbantja a wc-ket, mikor Clarisse bele akarja nyomni a fejét? Hát, az eszméletlen. És végül is Clarisse nem találta olyan viccesnek...

Grover, Percy és Annabeth egy idő után felkerekedik, hogy visszaszerezzék Zeusz ellopott villámát, aminek ellopásával Percy gyanúsítják. Pedig szerencsétlen azt se tudta, hogy Zeusz egyáltalán létezik, nem hogy még a villámát is ellopta.

Szóval a trió felkerekedik és kalandos utakon keresztül visszaszerzik a villámot, és happy end, és vége a könyvnek.

Ez így most elég szegényes értékelés lett, tekintve, hogy mennyire imádom ezeket a könyveket, de hogyha valaki kifejezetten egy jelenetről alkotott véleményemre kíváncsi, azt egyszerűbb elmondani, mint most megpróbálni összeszedni mindent, ami tetszett a könyvben. Ha azt próbálnám meg, és csak ennél az egy könyvnél, akkor is még órákig itt ülnék, és legalább a háromnegyed könyvet visszaidézném ide.

Egyszerűen fogalmazva: FANTASZTIKUS!

Számomra ez a világ legeslegjobb könyvsorozata. Nincs külön kedvenc könyvem a sorozatban, mert mindegyiket egyformán szeretem. Úgyhogy én csak annyit mondok, hogy olvassátok el, és ha valamiről érdekel a véleményem, akkor azt kérdezzétek meg.

Sokszor fogjátok ezt még tőlem hallani: IMÁDOM EZEKET A KÖNYVEKET!

UI.: A könyv milliárdszor jobb a filmnél, és két külön világ a kettő. Talán csak a nevek egyeznek. Úgyhogy ne a filmet nézzétek meg, hanem olvassátok el a könyvet!

"– Mind a kettő vescere bracis meis! – kiáltottam.
Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs."

"-Az állatok jól ellesznek? – kérdeztem Grovert. – Úgy értem, a sivatag meg minden…
-Ne aggódj – büszkélkedett. – Szatíráldást mondtam rájuk.
-Mit is jelent az pontosan?
-Azt, hogy biztonságban elérik a vadont. Találnak vizet, élelmet, árnyékot… mindent, amire szükségük lehet, míg biztonságba nem érnek valahol.
-Minket miért nem tudsz így megáldani, he? – tudakoltam.
-Mert csak állatoknál működik.
-Szóval csak Percynél lenne hatásos – nyelvelt Annabeth."