Cressida Cowell: Így neveld a sárkányodat sorozat

Régen írtam már könyvekről, nem igaz? Ez azért volt, mert megvártam, amíg befejezem Cressida Cowell Így neveld a sárkányodat (HTTYD) könyvsorozatát, így nem írtam mind a 12 darab kötetről külön-külön, hanem most egyben összefoglalom a teljes sorozatot egybeb, hogy át lehessen látni, miért is nem egy egyszerű gyerekkönyvről van szó, hanem valami sokkal többről.

Kezdjük is egyből a legelején...

1. Így neveld a sárkányodat (HTTYD #1)

 

Erről a könyvről, mint a sorozat legelsője, már írtam egy bejegyzést január-február környékén, amiben kifejtettem a kezdetét. Újból kihangsúlyoznám, hogy a filmadaptáció szerelmesei legyen tekintettel arra (ha elolvassák a könyveket), hogy ez nem a film. Ez egyáltalán, kicsit sem a film. Kezdetben azt hittem, hogy ez egy aranyos kis könyvsorozat sárkányokról és valószínűtlen hősökről, de olvassatok tovább, ha rá akartok jönni, miért tévedtem.

Az első könyvről írt véleményemet megtalálhatjátok itt: (link) Ez a kötet már megjelent magyarul is, és ha szeretnétek elmerülni egy sárkányokkal teli világban olvassátok el, de inkább az angol verziót ajánlanám. Nem kell megijedni, mivel gyerekkönyv, könnyen ellehet boldogulni vele angolul. Sajnálattal közlöm, a fordítás nem tetszik, és angolul mégis jobban szeretem, ezért most az idézeteket is angolul másolom be. (Elnézést kérek a nem angolosoktól...)

(A fogatlan sárkány)

There were dragons when I was a boy.

2. Így lehetsz kalóz (HTTYD #2)

 

Erről a könyvről szintén írtam. Itt az egyik legfontosabb motívum, hogy megjelenik a könyv fő gonosza, Alvin. A könyről írtakat itt olvashatjátok: (link).

Azt meg kell vallanom, hogy nem teljesen igaz, hogy ha úgy tartja a kedved, csak a 9. részt olvasod el. Mire a kilencedikhez érsz, szükséged lesz az előzményekre, hogy teljesen átlásd a nagy képet.

Egyébként, ez a könyv is megjelent már magyarul, olvasd el!

(A második legjobb kard)

The past is another land, and we cannot go to visit. So, if I say there were dragons, and men who rode upon their backs, who alive has been there and can tell me that I'm wrong?

3. Így beszélj sárkányul (HTTYD #3)

 

Ez volt a harmadik könyv, amiről írtam, és egyben az utolsó.  Most majd bepótlom a lemaradást, addig is, ha érdekel a véleményem, itt olvashatod: (link).

Meg, ez is megjelent magyarul, ezt is olvasd el!

(Egy római pajzs)

But then I have always been somewhat of a square peg in a round hole.

4. Így védd ki egy sárkány átkát (HTTYD #4)

 

Még mindig velem vagytok? Helyes. Kérek mindenki, ne bátortalanodjatok el a könyvektől, ha úgy ítélitek meg, hogy nagyon tíz éveseknek való. Annyi bölcseleti tétel van egy-egy könyvben, hogy alig lehet számon tartani őket. Én egyszerűen imádom ezeket a könyveket, jobban mint kellene.
Mi is történt itt? Áh, igen! Ellenszer kutatás.

Nem fogom kifejteni mi történt külön-külön egy-egy könyvben. Csak annyit tudok mondani, hogy érdemes elolvasni. Lehet, hogy egy egyszerű gyerekkönyvnek tűnik, de több van benne, mint hinnétek. És mire a végére értek... Menthetetlenül beleszerettek.

Szintén megjelent már magyarul, olvassátok el!

(Egy nyíl a földröl-amely-nem-létezik, a thicking-thing (magyarul?))

Sometimes it is only a True Friend who knows what we mean when we try to speak.
Somebody who has spent a lot of time with us, and listens carefully to what we are trying to say, and tries to understand.

5. Így fejtsd meg a tűzkő titkát (HTTYD #5)

 

Mi ez a cím?

Igazából azok a könyvek, amik az első, és a nyolcadik között játszódnak, tényleg olyan gyermetegek, de utána visszasírjátok a gyermetegséget, mert az igazság fájdalmas...

Van magyarul, olvassátok el!

(Fogalmam sincs hogy van magyar fordításban a "dragon-heart stone")

The Hero cares not for a wild winter's storm. For it carries him swift on the back of the storm. All may be lost and our hearts may be worn, but a Hero fights forever.

6. Hősök kézikönyve a halálos sárkányokhoz (HTTYD #6)

 

Ezek a címek egyre rosszabbak magyarul.

Kell még egyszer mondanom? Megjelent magyarul, olvasd el!

Books were despised by the Viking Tribes, as they were seen as a horrible civilizing influence and a threat to the barbarian culture.

7. Így utazz sárkányviharon (HTTYD #7)

 

Már a cím egy elég jó utalás arra, hogy ne magyarul olvassátok.

Itt már komolyodik a történet, és egy nagyon-nagyon lényeges esemény történik, azon kívül hogy Hablatyékat elrabolják, és majdnem Amerikáig elmennek, mert egy kulcsfontosságú esemény részeként, lHablaty megkapja a Slavemark-ot.

De, ha többet szeretnél tudni, akkor elárulom, hogy megjelent magyarul, és olvasd el!

Always sailing, sailing, sailing...never quite reaching.

8. How to Break a Dragon's Heart (HTTYD #8)

Már nagyon-nagyon közel vagyunk a legrosszabb részhez. Hablaty, jószívűen szabadjára engedi a Dragon Furious-t (magyarul?), és teljesen véletlenül a boszorkányt is, ez pedig elindítja a történet sötét oldalát. Felkészültetek? Elárulom, nem.

Nincs még magyarul, de ettől függetlenül olvassátok el!

(A trón, a kulcs-ami-minden-zárt-kinyit)

The past haunts the present in more ways than we think. It certainly scares the living daylights out of ME.

9. How to Steal a Dragon's Sword, 10. How to Seize a Dragon's Jewel, 11. How to Betray a Dragon's Hero (HTTYD #9-11)

Jöhet a mély zuhanás. Kiderül, hogy kell egy király a vikingek számára, mert a sárkány, aki Hablaty kiszabadított, elindította a Sárkány Lázadást, hogy az embereket örökre kihalt fajjá tegyék. A vikingeknek szükségük van egy királyra, aki megtalálja a 10 Elveszett Tárgyat (a zárójelben írt dolgok a fentebbi bejegyzések végén), és véget vethet a lázadásnak.

Ennek Hablatynak kellene lennie, de ne feledkezzünk meg Alvinról, az anyjáról, és Hablaty Slavemark-járól. (A Slavemark eredetilag a Dragonmark volt, de ezt a könyvek elolvasása során részletesebben is leírják.)

Szóval, Hablatynak menekülnie kell, és Alvin a királyjelölt, ami eléggé felháborító.
És aztán történnek az események, csak úgy falod az oldalakat, és akkorelérkezel az utolsó részhez.
Ó, erre nem voltam felkészülve...

A nagy kérdés, hogy a Sárkány Ékszert felhasználják-e a végén, hogy a sárkányok örökre kihaljanak? De erről csak a 12. részben.

Meg, olvassátok el!

(A korona, a Sárkány Ékszer)

For a Hero cannot triumph all the time. Sometimes he will be defeated, and how he faces that defeat is a test of his character.

12. How to Fight a Dragon’s Fury (HTTYD #12)

Erre nem vagyok készen... De megpróbálom.

Nem részletezem a történteket, ha valaki eljut idáig, akkor már érdemes elolvasni a könyveket, de tényleg.

Úgyhogy beszéljünk a könyv végi érzéseimről, és a 12 könyv alatt érzett érzelmeimről.
Bőgtem. Igen, bőgtem. Az utolsó könyv végét végigbőgtem, mert a szomorú tény nagyon is igaz, a mai világra is. Ez elszomorított, mert nagyon reménykedtem, hogy nem így fog véget érni, de így történt.

Hablaty megmenti a sárkányokat az emberektől. Az emberek és a sárkányok nem képesek együtt élni, még mindig, pedig Hablaty megpróbált egy szebb, jobb világot teremteni, ahol az emberek és sárkányok képesek együtt élni, de sajnos, egy emberöltő alatt ezt nem lehet véghezvinni.

Így a sárkányok elbújtak a világ elől, és az emberekkel elhitették, hogy soha nem is léteztek, csak egy mitológia részei. Hogy az egeken sohasem suhantak át ezek a csodás teremtmények, csupán a mesék részei. Hablaty megpróbálta, és elért valamit, de nem volt elég.

A sárkányok elbújtak, és mivel évszázadokig élnek, és képesek évszázadokig kóma-szerű mély alvásba merülni, most is várják, hogy felébredjenek, és egy olyan világba kerüljenek, ahol az emberek és sárkányok igenis élhetnek együtt, nem szolgaságban, nem rabságban, hanem békében.

Tudom, hogy ezzel a bejegyzéssel nem tudtam visszaadni azt, amit ténylegesen éreztem a sorozat végeztével, de higgyétek el, ha végigolvassátok az összes könyvet, és elértek a végére, elolvassátok majd Hablaty utolsó epilógusát, és ti is ejtetek könnyeket a sárkányokért, a történetért, és mert rájöttök, hogy a történetnek igaza van.

Ezért volt annyira elkeserítő a vége. Mert tudtam, hogy igaz.

Because: Love Never Dies, What is Within is More Important than What is Without, The Best is Not Always the Most Obvious and Once You've Loved Truly, Thor, then You Know the Way

Értékelés: Meglepődtök, ha azt mondom, hogy 12-ször ★★★★★?

 

Imádtam ezeket a könyveket, és egyértelműen a kedvenceim közé tartoztak. Ezek a könyvek bizonyították, hogy egy "gyerekkönyv" érhet többet, mint bármelyik "felnőtt" könyv. A vége egy millió darabra törte a szívem, és egyértelműen el kell olvasni ezeket a könyveket, kortól függetlenül.

I have never cared for Castles
or a Crown that grips too tight,
Let the night sky be my starry roof
and the moon my only light,
My Heart was born a Hero,
my storm-bound sword won't rest,
I left the Harbour long ago
on a Never-ending Quest,
I am off to the horizon,
where the wild wind blows the foam,
Come get lost with me, love,
and the sea shall be our home!

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Csodálatos lények lehettek a régi angol papkisasszonyok – egy kis faluban elásva, vénlányságra és tüdőbajra kárhoztatva hervadhatatlan regényeket tudtak írni az emberi természetről és szenvedélyekről. Jane Austen is vidéki papleány volt, mint a Brontë nővérek. Hat teljes regény maradt utána és néhány töredék. Ennek a viszonylag kis életműnek legismertebb és sok kritikus szerint a legjelentősebb darabja a Büszkeség és balítélet. Mint Austen többi regényét, ezt is feszes szerkezete, klasszikus stílusa, szellemes dialógusai, pompás pszichológiája és nem utolsósorban írónőjének csillogó okossága teszik ma is élvezetes olvasmánnyá.

Már olyan régóta szerettem volna olvasni Jane Asuten Büszkeség és balítélet című könyvét, és végre megtettem. Eddig csak a filmeket láttam, és azért jó volt olvasni is. Jó volt olvasni, miután a nővéremmel végignéztük a legtöbb Jane Austen filmadaptációt. Az nem semmi hét volt... A család többi tagjának elege volt belőle, de mi azért kitartottunk Miss Austen mellett. :)

Remélhetőleg a történet maga a legtöbb ember számára ismerős, mert egy elég nagy klasszikusról beszélünk. Szóval a történet ecsetelésével nem hiszem, hogy sok időt kellene eltöltenem.

Bevallom a végére már néha-néha feladtam, hogy befejezem, mert lényegében tudtam mi fog történni, és szerettem volna a végére érni, de még mindig hátravolt több, mint a fele, és az agyamnak néha nehezére esett értelmezni a mondatokat. De megcsináltam. Nagyjából öt perccel ennek a bejegyzésnek a megírása előtt fejeztem be a könyvet, úgyhogy elég friss az élmény. (A könyv befejezésének nehézségét még betudom annak, hogy öt másik könyv vár türelmetlenül a polcomon, ebből három az Így neveld a sárkányodat befejező kötetei, aminek már nagy-nagyon várom a végét. Mármint, nem azt hogy vége legyen, hanem azt, hogy megtudjam, hogyan fejeződik be a történet. De erről majd legközelebb...)

Természetesen a kedvenc karakterem Mr. Bennet. Az egész könyv legjobb szereplője. Persze, szeretem a többit is, de mégiscsak Mr. Bennetről beszélünk, és ez a pasas hatalmas az egész könyvön keresztül. Az első tíz fejezetben mindig megnevettetett. Bár azt azért megjegyezném, hogy azok a részek borzalmasak voltak, ahol Elizabeth annyira imádta Wickhamet. Csak ültem a könyv fölött, és próbáltam elmagyarázni Elizabethnek, hogy miért tilos bármilyen gyöngéd érzelmet táplálnia Mr. Wickham felé. De szerencsére észhez tért, és újra megjelent Mr. Darcy, úgyhogy onnantól kezdve minden rendeződött. :)

Lényegében, ha láttad a filmeket, vagy csak simán érdekel a történet, akkor olvasd el, de készülj fel, hogy a nyelvezete nem éppen XXI. századi. Még az újfajta fordítás is (amiben én olvastam), megerőltető tud lenni. Főleg akkor, amikor egy teljes oldal egy bekezdésből áll, az az egy bekezdés pedig mindössze egy nagyon hosszú, és összetett mondatból.

UI.: Mindenféleképpen nézzétek meg a Büszkeség és balítélet meg a zombik című filmet. Majdnem jobb, mint az eredeti. :)

Értékelés: ★★★★½

– Nem akarja tudni, ki vette ki? – kérdezte a felesége türelmetlenül.
– Nem én akarom tudni, hanem maga akarja elmondani.

Rick Riordan: The Hammer of Thor (Magnus Chase #2)

Thor's hammer is missing again. The thunder god has a disturbing habit of misplacing his weapon--the mightiest force in the Nine Worlds. But this time the hammer isn't just lost, it has fallen into enemy hands. If Magnus Chase and his friends can't retrieve the hammer quickly, the mortal worlds will be defenseless against an onslaught of giants. Ragnarok will begin. The Nine Worlds will burn. Unfortunately, the only person who can broker a deal for the hammer's return is the gods' worst enemy, Loki--and the price he wants is very high.

Jó, tudom. Már mindenkinek a könyökén jön ki Rick Riordan, amióta a nyáron újraolvastam a sorozatot. De a Magnus Chase and the Gods of Asgard második kötete, egyszerűen annyira jó volt, hogy muszáj kiadnom magamból, mi történt.

Az első könyvről, a The Sword of Summer-ről nincs értékelésem, mert azt még tavaly november környékén olvastam el, és akkor még nem kezdtem el a könyvértékeléseket a blogon. Szóval, ha nem tudjátok, miről is van szó benne, akkor itt olvashattok szinopszist, a történetről pedig úgy tudhattok meg többet, ha elolvassátok.

Igen, tudom. Angolul van, és természetesen nem mindenki tud úgy angolul, hogy nekivágjon egy 500 oldalas könyvnek. Szívesen ideraknám a szinopszist magyarul, de az a helyzet, hogy a Magnus Chase könyveket egyelőre még nem fordítják, és szerintem még nem is fogják. A The Kane Chronicles-t is még csak most kezdték el, és a Heroes of Olympus-szal sem végeztek még. Magnusra még várnia kell annak, aki magyarul szeretné elolvasni.

De ennek nem kell feltétlenül meggátolnia abban, hogy elolvasd ezt a bejegyzést. Ha szereted a spoilereket, olvass tovább.

Rick Riordan az PJO könyvekben is szépen alakított. A HOO-ban csak tovább fejlődött. (Hiszen a hét kiválasztott félvérből 4 nem volt fehér, plusz ott van Nico, aki ráadásként még elég meleg is. És erős női karakterek vannak jelen a könyvekben.) A Magnus Chase első kötetében még egy muszlim vallású karaktert is beépít, és azt hinné az ember, hogy ezt nem lehet überelni. De igen, lehet, és Rick bácsi meg is tette.

Ismerkedj meg Alex Fierro-val, aki Loki fia/lánya. Yup, Alex transzszekszuális és genderfluid (bocs, nem tudom magyarul hogy van). Úgyhogy folyamat ugrál a lány és fiú között. Ó, és egy nagyon jó karakter. (Meg azért említsük meg, ajánlom, hogy összejöjjön Magnussal...)

Thor kalapácsa eltűnt, és természetesen szegény Magnusnak kell visszaszereznie, társaival karöltve. Eközben Sam-et férjhez akarja adni Loki, de végül Alex lesz a menyasszony, de nem házasodik végül össze az óriással. Blitzen majdnem meghal, Hearthstone apja pedig egy popsibuksi. Oh, és elfelejtettem említeni: Loki kiszabadult.

Jó, lehetett érezni, hogy mi lesz a vége, de azért nem hittem, hogy Loki tényleg ki fog szabadulni. Hát, tévedtem. És most tűkön ülve várom a harmadik részt, ami még egy év múlva fog csak megjelenni! (Legalább közben kijön a Trials of Apollo második része. :3)

A Magnus Chase könyvek egyik nagy bónusza: Annabeth. Igen, ha nem találtátok volna ki, Annabeth Chase és Magnus Chase unokatestvérek. És Annabeth eddig szerepelt mindkét könyvben. Ennek eredménye kb. visítás volt részemről, mert Rick Riordan a következő mondattal zárta a The Hammer of Thor-t:

“I think it's time you met Percy."

Reakció: nos, azt hiszem, ki tudjátok találni...

Szóval, ha nem tudtátok még elolvasni a Magnus Chase könyveket, akkor egy nagyon jó Riordan élményből maradtatok ki. Viszont, ha magyar kiadásra vártok, viszont úgy érzitek, megy eléggé ahhoz az angol (és elég szörnyen meg szeretnétek ismerkedni a könyvekkel), hogy elolvassátok eredeti nyelven, akkor hajrát. Én is azért kezdtem angolul olvasni, mert nem volt elég türelmem megvárni a PJO könyvek magyar fordításának megjelenését.

UI.: Azoknak, akik képben vannak az első könyvel, ellövök egy spoilert: A 300-adik oldal környékén Magnus Chase haja többé nem olyan, mint Kurt Cobainnak. Levágják... 

Értékelés: ★★★★★

“Otis," I said.
"Shhh," he said. "I'm incognito. Call me...Otis."
"I'm not sure that's how incognito works, but okay."
Otis, aka Otis climbed into the chair I'd reserved for Sam.”

J. R. R. Tolkien: A hobbit

Ha megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) – ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.

Igaz, hogy mindig is egy nagy Gyűrűk Ura fan voltam a filmeket tekintve (meg már a könyveket is), de A hobbit című könyvről nem hallottam a filmek megjelenése előtt. Az egész történet számomra soha nem létezett. Természetesen a szeretetem Tolkien történetei iránt behozatta velem a lemaradást, és most elolvastam A hobbit-ot.

Mivel ezt a könyvet Tolkien még A Gyűrűk Ura előtt írta, más, mint A Gyűrűk Ura. Először azt hittem, hogy mivel a történet merőben másként van megírva, mások a szereplők meg minden, kevésbé fog tetszeni is. Ha-ha. Tévedés. Túlságosan is szeretem a Tolkien által megteremtett világot, és sohasem szerettem elszakadni tőle. Édes-mindegy hogyan, de mindig jó visszatérni. Igen, voltak bizonytalan pillanataim, de bevallom, imádtam. Hát hogy ne imádtam volna?

Igen, a főszereplőnk Bilbo, és sok karakter nincsen benne (értsd: Gandalfon kívül), akik A Gyűrűk Urá-ban is benne voltak. Igen, teljesen más a történet, és sok olyan dolog benne sincs, amit A Gyűrűk Urá-ban szerettél. És igen, éreztem A Gyűrűk Urá-t olvasás közben. Hallottam a filmek zenéjét a fejemben, és egész Középfölde, Tolkien egész mesevilága ott lebegett a lapok előtt.

Komolyan be kellene hoznom a lemaradást a filmekben. 3/3 Gyűrűk Ura, de csak 3/2 Hobbit. Az utolsó Hobbit filmet még nem láttam, mert senki sem hajlandó megnézni velem, egyedül meg nem jó filmet nézni, ezért teljesen homályban voltam könyvolvasás közben, miután Smaug kirepült a barlangból. (Mármint, egy bizonyos halálesettel kapcsolatban nem lepődtem meg, mert tudtam, de Fili és Kili? Az sokkolt.)

Na, de befejeztem, és megint azt az ürességet (bár mérsékeltebben) érzem, mint amikor befejeztem A Gyűrűk Urá-t.

Szóval, rövidre zárva: Szereted A Gyűrűk Urá-t? A filmeket és a könyveket egyaránt? Esetleg még A hobbit filmeket is láttad és tetszettek? Azonban, nem olvastad A hobbit-ot (vagy esetleg még A Gyűrűk Urá-t sem)? Akkor sipirc a boltba és azonnal olvasd el! Tolkien a világ egyik legjobb írója, és bármit mond az irodalomkönyvem, és kiállok a véleményem mellett!

(Oké, csak, hogy tisztázzuk, a filmekben vannak dolgok, amiket még csak nem is említenek a könyvben. Például, mit keres benne Legolas? És ki az a csaj? És az az erőltetett szerelmi szál?)

Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó élni?

Jane Austen: A klastrom titka

A kislánynak csúnyácska Catherine idővel virágzó szépséggé érik, s amikor szomszédjuk Bath városába utazik fürdőkúrára, meginvitálja a kisasszonyt, hogy bevezesse a társasági életbe. Catherine körül nemsokára több udvarló is felbukkan: a hóbortos John Thorpe, a lány új barátnőjének bátyja, valamint a gáláns Mr. Tilney, miközben a kalandvágyó Catherine elindul, hogy felfedje a klastrom titkát…

Amióta láttam a Büszkeség és balítéletet, természetes, hogy keresem a Mr. Darcy-mat. De amióta megismerkedtem A klastrom titka című műből készült filmmel, felhagytam Mr. Darcy keresésével, és most már Mr. Tilney után kutatok.

Nem számítottam rá, hogy egy Jane Austen könyv tetszene, mivel vagy háromszáz évvel ezelőtt íródott, és igaz, néhol nehezen értettem meg, még magyarul is, hogy mit jelentenek a mondatok, de tetszett.

Persze, hogy tetszett, hiszen ott volt Mr. Tilney! Ki nem szereti azt a könyvet, amiben ott van a mi Mr. Henry Tilney-nk. Az rossz már nem lehet, amiben ő szerepel.

Nem tudom, mit mondhatnék úgy magáról a könyvről, hiszen Jane Austenről van szó, aki nem éppen egy mai író, így a könyv stílusa egyértelműen régies, de amúgy nagyon jó képet ad a korabeli társadalmi viszonyokról.

A történet maga Catherine Morland-et követi, aki elutazik Bathba, a család barátaival, és ott megismerkedik Thorpékkal és Tilney-ékkel. Majd, azelőtt, hogy az Allenékkel Bathban töltött ideje lejárt volna, a Tilney család feje meghívja Catherine-t Northanger-be, hogy náluk lakjon. Ezt az apa egy félreértés miatt ajánlotta, mivel főszereplőnket tévesen igen vagyonosnak hitte. Amikor a tévedésre fény derül, Catherine-t hazaküldik, de természetesen a végén, ahogyan annak lennie kell, Catherine és Mr. Tilney összeházasodnak.

Catherine egy olyan lány, aki szeret olvasni, és igazából nem nagyon látta a világot, mert az addig jóformán csak a saját falujából, és könyvekből állt. Pontosan emiatt kerül "bajba" Northangerben is, ami véleményem szerint egy olyan dolog volt, amit még én is megtettem volna, vagy legalább gondoltam volna rá. Túl sokat olvasok, ez egy tény. ¯\_(ツ)_/¯

Tetszett A klastrom titka, mert a mai könyvekhez képest egy egyszerű, aranyos, és mégis merőben különböző könyv volt, ami jó érzés volt olvasni. Ez a könyv tipikusan olyan, amiről nem tudok sokat elmondani, mert nem történt benne semmi olyan, ami annyira szörnyű lett volna, hogy oldalakat tudnék írni, miért volt rossz, de olyan hűdenagyonfantasztikus dolog sem történt. Mint mondta: ez egy egyszerű kis olvasmány volt, igaz néha kétszer kellett elolvasnom egy mondatot, mert nehéz volt megérteni.

De úgy érzem, hogy nekem, mint könyvmolynak/írónak Jane Austen egy kötelező olvasmány, és nem is bánom, hogy elolvastam A klastrom titkát. Következőnek jöhet a Büszkeség és balítélet, mert azért szeretjük Mr. Darcy-t is. :D

Értékelés: ★★★★★

Akár úr, akár hölgy, aki nem leli élvezetét egy jó regényben, bizonyára elviselhetetlenül ostoba.

Cassandra Clare: Csontváros (A Végzet Ereklyéi #1)

Gyilkosság tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.

A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?

Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…

Csontváros a.k.a A Hasonlatok Könyve, írta Cassandra Clare.

Nagyon-nagyon vegyes érzelmeket táplálok eziránt a könyv iránt. Ennek talán három fő oka van, ha nem több. Teljesen össze vagyok zavarodva, mert szeretném szeretni, de ott vannak azok a dolgok, amik nem tetszettek, és teljesen elvesztem, és nem tudom, hogy most mit is gondolok erről a könyvről. De talán valahogy úgy vagyok a Csontváros-sal, mint Az éhezők viadalával: túl sok volt az elvárásom. Mégis, ez a könyv más volt, mint Az éhezők viadala, talán mert mások voltak az elvárásaim vele szemben. Ez így elég zavaros, nem? Na, mindegy, megpróbálom elmagyarázni a helyzetet.

Először is ott van az a dolog, hogy (természetesen) a filmet előbb láttam. Aztán még jött a sorozat is, amiből szintén láttam három-négy részt, úgyhogy más történésekre számítottam. Például, az elején vártam, hogy Jace mikor ütközik neki Clary-nek, de az a jelenet csak nem történt meg. Pedig a sorozat is és a film is így kezdődött. Az ember azt gondolná, hogy akkor legalább tényleg így volt. Szóval, a két dolog (természetesen) nagyon különbözött egymástól, ami nem feltétlenül rossz, csak így megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy a film/sorozat valahogy... jobb volt? Vagyis... Talán a sztori kissé másként jött át, és a fő karakter(ek) is másként hatott(ak). Ezért meglepődtem a könyvbéli viselkedésükön.

Másodszor, ott van az egyik legjobb barátom, akinek ez a sorozat az egyik kedvence. (Igen, Jace egy isten, főleg, ha Dominic Sherwood játsza el a karakterét...) Ebből kifolyólag szintén szerettem volna imádni a könyvet. Ő azt mondta, hogy tetszeni fog, amit nem is tagadok le, csak nem olyan mértékben tetszett, mint szerettem volna. Valljuk be, csalódtam a Csontváros-ban, és Cassandra Clare-ben is. Mindenki odavan ezekért a könyvekért, és én annyira rosszul érzem magam, amiért nem osztozom ugyanilyen intenzitású imádatban. Sajnálom. (De, mivel a történet érdekes, ezért több, mint valószínű, hogy nekiesek majd a következő kötetnek is, de erről majd később...)

– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány.

Aztán ott van a tény, hogy ez egy Vörös Pöttyös könyv. Igen, megint itt vagyunk. Legnagyobb örömömre, ez a kötet nem volt annyira Vörös Pöttyös. Igaz, voltak pillanatok, esetleg bekezdések, de még a csókjelenet sem volt Vörös Pöttyös szintű. Csak a többi kötettől félek, mert az első szokott lenni a leglájtosabb, aztán beindul a romantika-vonat. (Persze SPOILER KEZDETE Clary és Jace "testvérek", szóval amíg ki nem derül, hogy ez nem igaz (mert rákerestem miután láttam a filmet, hiszen ez érdekelt a legjobban), addig nincs különösebb Vörös Pöttyös veszély. Remélhetőleg... SPOILER VÉGE.)

A könyv egyik legrosszabb tulajdonsága? A mód, ahogyan meg lett írva. Én nem tudom, hogy a fordítás tette-e ezt, vagy sem, (bár nem hiszem, hogy ennyire rosszul fordítanának), de Cassandra Clare kissé túlzásba vitte a hasonlatokat. Kissé nagyon. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy minden második mondat egy hasonlat volt. Mindent valamihez hasonlítani kellett. A pókhálót, a szemszínt, a mozgást, a fényeket, a beszédet, mindent. Egyszer két teljes bekezdés volt, csak hasonlatokból összerakva. Jók lettek volna azok a mondatok a "mint" részek nélkül is. De valahogy túlküzdöttem magam ezen is.

És ott van Clary Fray is. Be kell vallanom, a főhősnőnktől a falra tudnék mászni. Megjelenésre átlagosnak van leírva, vörös hajjal. (Egyébként mi ez a dolog, hogy ha valaki vörös hajú, akkor az egyenlő azzal, hogy művész? Eddig folyton ilyenekkel találkozom...) Úgy van leírva, hogy ő nem egy plázacica, nem egy bombázó, hanem egy átlagos törpe, de valahogy mégis úgy viselkedik, mint egy... idegesítő tinilány (ez még a legudvariasabb kifejezés rá). Néha meg akartam fojtani. Amikor pedig a belső gondolataira került a sor... Had ne kelljen részleteznem. Csak úgy ugrált a bölcs és az idegesítő között. (És tényleg fel sem tűnt neki, hogy Simon szerelmes belé? Tényleg nem? És mi volt azzal, hogy fel akarta pofozni Jacet, mert... nem izzadt? He?) Meg ott van a kötelező szerelmi háromszög, aminek őszintén semmi értelme, mert bármi is történik a könyvben, mindenkinek egyértelmű az elejétől fogva, hogy Clary kivel fog összejönni a végén, és a másik szál már csak simán erőltetett. (És a tény, hogy Clary egy esetlen kislány, akit mindenkinek meg kell védenie, bár igaz, a végére végre összeszedte magát, és elkezdett csinálni hasznos dolgokat is, ami szintén egy jó pont.)

Az utolsó dolog, ami miatt aggódom, az a oldalszám. A Végzet Ereklyéi sorozatban az összes könyv 450 oldal felett van, ami nem nagy probléma, csak a sorozatban van hat darab könyv. És tudom, mindenki szereti a hosszú könyveket, mert akkor minél tovább benne lehet egy világba, DE, hogy újraolvastam a PJO könyveke, rá kellett jönnöm, hogy ez nem feltétlenül jó. A végén be kell vallanom, már néha úgy voltam, hogy legyek végre a végén, mert már túl sok ideje olvastam ugyanazt. Ezért is tartok kicsit attól, hogy esetleg hat több, mint négyszáz oldalas könyv egymás után nem a legjobb választás, mert egy idő után már vágyik az ember valami másra. De majd meglátjuk mi lesz a végén.

Utolsó-utolsó dologként megjegyezném, hogy milyen gyenge kis lélek vagyok, és az összes Clary x Jace kapcsolatimádó kicsit csúnyán fog rámnézni, amiért a következőt mondom: nem a Clary x Jace a kedvencem. Persze, persze, az a fő-fő dolog a könyvben, és persze érdekel mi lesz velük, de ők az a tipikus YA könyv szerelmes szála. Lesz pá hányódtatás, aztán természetesen majdcsak megoldják valahogy ezt az egész szerelmi dolgot. De tudjátok, hogy engem kiknek a kapcsolata érdekel? Magnusé és Alecé. Erre magyarázatként csak három másik, hasonló kaliberű kitalált párkapcsolatot mondok: Solangelo, Scorbus és Klance. (Szükségem van Malec-re, emberek. Ha másért nem is, de kettejükért biztosan végigolvasom a könyveket. :3)

Szóval... tetszett is, meg nem is. Kissé össze vagyok zavarodva, és nem teljesen tudom, hogy mi is a pontos véleményem, ezért három csillagot adtam neki, ami azt jelenti Goodreads-en, hogy "I liked it".

UI.: Meg kell még jegyeznem, hogy helyenként tényleg elég vicces volt, azonban néha nagyon erőltetett dolgok is történtek, de azért többször is nevettem.

Értékelés: ★★★

– Most jön az, hogy csíkokat szaggatsz a pólódból, és bekötözöd a sebemet? – tréfálkozott a lány. Gyűlölte a vér látványát, főleg a sajátjáét.
– Ha azt akartad, hogy tépjem le a ruháimat, csak kérned kellett volna. – Jace a zsebébe nyúlt és előhalászta az irónját – Sokkal kevésbé lett volna fájdalmas.

J.K. Rowling: Harry Potter and the Cursed Child

Based on an original new story by J.K. Rowling, Jack Thorne and John Tiffany, a new play by Jack Thorne, Harry Potter and the Cursed Child is the eighth story in the Harry Potter series and the first official Harry Potter story to be presented on stage. The play will receive its world premiere in London’s West End on July 30, 2016.

It was always difficult being Harry Potter and it isn’t much easier now that he is an overworked employee of the Ministry of Magic, a husband and father of three school-age children.

While Harry grapples with a past that refuses to stay where it belongs, his youngest son Albus must struggle with the weight of a family legacy he never wanted. As past and present fuse ominously, both father and son learn the uncomfortable truth: sometimes, darkness comes from unexpected places.

Előre leszögezném, hogy ez nem a nyolcadik Harry Potter könyv, és nem J. K. Rowling írta. Valamint egyáltalán nem olyan, mint egy Harry Potter könyv. A Cursed Child lényegében egy fanfiction az eredeti Harry Potter sorozathoz. Végezve a könyvvel, nem igazán tudom, mit kellene gondolnom róla. Tetszett is, meg nem is. Tele volt sok-sok bullsh*t dologgal, amivel nem igazán tudok kibékülni.

Szeretem a Harry Pottert, és mindig is szerettem. Igaz, nem a könyvekkel kezdtem, hanem a filmekkel, de miután megszerettem az olvasást, tavaly nyáron első dolgom volt, hogy kiolvassam a sorozatot, és természetesen tetszett. Ki nem szereti a Harry Pottert? Amikor kiderült, hogy az egyik osztálytársam nem szereti, egy kis sokkot kaptam. Mert persze, ha nem is olvastad, legalább láttad a filmeket, nem igaz? Aztán amikor valaki azt mondja, hogy se nem olvasta, se nem nézte, vagy nem szereti úgy az egész Harry Potter dolgot, az mindig szörnyen megdöbbent. Egyszerűen számomra, aki egy Harry Potter fanatikussal nőtt fel, ez mint annyira furcsa. (Főleg, ha egy másik osztálytársad meglepődik azon, hogy J. K. Rowling nő, mert azt hitte, hogy a neve Jake Rowling...)

Megvolt a hét Harry Potter könyv, és a történet lezáródott. Mindenkinek jó volt. J. K. Rowling befejezése, persze azért pár karakter szívesen megmentettünk volna (khm... Dobby...khm... Sirius... khm... meg még sokan mások...). Aztán itt jön a nyolcadik könyvnek kikiáltott rész, aminek hatására mindenki lázba jött, hiszen ez egy új Harry Potter könyv!

De ez a könyv nem egy új Harry Potter könyv volt. Ez valami Harry Potter szerű könyv volt, ami sok helyen... értelmetlen volt? Kezdjük a listázást!

Scorpius Malfoy és Albus Potter totálisan melegek. Engem nem érdekel, hogy Scorpiusnak bejön Rose, de ha a két fiú egyedül van, a dialógusaik egyértelműen tudtunkra adják: ennek a két gyereknek össze kell jönnie, de természetesen nem teszik, mert ők heterók. Ja, persze!

Albus Potter egy idegesítő, nyafogó gyerek. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben belemásztam volna a könyvbe, hogy felpofozzam, és elmagyarázzam neki, miért hatalmas idiótaság, amit csinál. Nem tudja, hogy ha visszamegy az időben több tíz évet, akkor a elcseszi egy parányit a jövőt? Ez tényleg nem jutott eszükbe?! Pedig Scorpius elméletileg okos.

Tényleg senki sem gondolta, hogy Delphi nem a jófiúk közé tartozik? Senkinek eszébe sem jutott? Oké, én tudtam, hogy ki ő, mert elspoilereztem, de elég érezhető volt, hogy valami nem stimmel vele.

Jól van, ez még mind tűrhető. Delphi rossz, rendben. De még ezt is übereli a könyv.

HATALMAS SPOILER:

Delphi nem másnak a gyereke, mint Voldemortnak. Igen, Voldemortnak van egy lánya, akinek az anyja nem más, mint Bellatrix Lestrange. Nekem ezt most komolyan el kellene hinnem? Voldinak volt egy gyereke? Tényleg?

Jó, rendben. Legyen!

A végére hagyom a legjobbat: Harry Potter fél a galamboktól.

Szóval, igen. Ez a könyv több helyen is furcsa volt. Több helyen is Harry Pottertelen volt. Nem is hagyott szerintem mély nyomot. Jó volt visszatérni a varázsló világba, de inkább úgy mennék vissza legközelebb, hogy újra elkezdem a könyveket, előröl, és csak hetet olvasok el. A nyolcadikat hanyagolnám, mert számomra az csak egy gyengére sikeredett fanfiction lett.

Bár a színpadi előadást szívesen megnézném belőle, biztos érdekes lenne.

Értékelés: ★★★½

“Harry, there is never a perfect answer in this messy, emotional world. Perfection is beyond the reach of humankind, beyond the reach of magic. In every shining moment of happiness is that drop of poison: the knowledge that pain will come again. Be honest to those you love, show your pain. To suffer is as human as to breathe.”

Rainbow Rowell: Eleanor & Park

Two misfits.
One extraordinary love.

Eleanor... Red hair, wrong clothes. Standing behind him until he turns his head. Lying beside him until he wakes up. Making everyone else seem drabber and flatter and never good enough...Eleanor.

Park... He knows she'll love a song before he plays it for her. He laughs at her jokes before she ever gets to the punch line. There's a place on his chest, just below his throat, that makes her want to keep promises...Park.

Set over the course of one school year, this is the story of two star-crossed sixteen-year-olds—smart enough to know that first love almost never lasts, but brave and desperate enough to try.

Tényleg rá kellene jönnöm, hogy nem ezeket a könyveket kellene olvasnom. Az ilyen típusú könyveket messzire el kellene kerülnöm, de hát mit lehet tenni, ha egyszer már ott van a nővérem polcán? Csak nem hagyhatom ott, szegény Eleanor és Park-ot, hogy porosodjon. Muszáj volt elolvasnom. Muszáj volt szenvednem.

Igazából már a könyv legelején tudhattam volna mi lesz. Igazából, tudtam is, hogy mi lesz. Elég várható volt. Vagyis, tudtam, hogy végül is nem tipikus happy end lesz a vége, de azt azért nem tudtam, hogyan fog Rainbow Rowell végetvetni a könyvnek. Előre elárulom: nem annyira nagyon, de nagyon kegyetlenül. Csak érzékeny kis szívem darabokra tört így is, de ez már csakis is miattam van.

Szóval, igen. Ott van Eleanor és Park, akik nem is gondolták volna, hogy mi lesz kettejükkel a legelején, és végül olyan dolgok történtek, amire egyikőjük sem számított.

Újra elkerülte a figyelmem, hogy az egész könyv folyamatos jelenben van írva. Egészen mostanáig, hogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést, nem tűnt föl. Úgy tűnik, ha angolul olvasok, az igeidők nem igazán szúrnak nekem szemet.

A könyv folyamán megtanultam az igazságot a Rómeó & Júliáról. Eleanor megmondja a tutit órán, ami igaz nem tetszik a tanárnak, meg elég világromboló szemszög, de ha úgy nézzük, igaz. Rómeó és Júlia tényleg nem ismerték egymást. Csak meglátták egymást, és szerelmesek (Eleanor szerint nem szerelmesek voltak, csak jól nézett ki a másik, és ezért jöttek össze) lettek.  És ez számomra egy igen érthetetlen dolog. Mármint, hogy lehetséges az, hogy ránézel valakire, és azt mondod, ő életem szerelme, de még életedben nem láttad előtte?

“It's Shakespeare making fun of love.”

A hetekig tartó, egymás melletti szótlan buszozás (valamint képregény és mixtape csere) után, megfogják egymás kezét. Mi volt erre a részre a reakcióm? Nem, nem sírtam, csak romantikus túladagolást kaptam.

"Jesus. Was it possible to rape somebody’s hand?"

A könyv hátralévő részében szó szerint haldokoltam. Minden egyes ponton egy kicsit jobban meghaltam. Aztán meg volt az első csókjelenet, és én csődöt mondtam. Lehet szervezni a temetésemet, mert ténylegesen meghaltam.

És akkor ott a könyv vége. Én reakcióm: Most komolyan? Utálom ezt a könyvet! Soha többé nem vagyok hajlandó ilyen könyvet olvasni! (Csak idő kérdése, mire egy újabb hasonló kaliberű könyv akad a kezembe... Ezt a fogadalmat minden alkalommal megszegem...)

“Eleanor was right. She never looked nice. She looked like art, and art wasn't supposed to look nice; it was supposed to make you feel something.”

Jennifer Niven: All the Bright Places

The ​​Fault in Our Stars meets Eleanor and Park in this compelling, exhilarating, and beautiful story about a girl who learns to live from a boy who intends to die.

Theodore Finch is fascinated by death, and he constantly thinks of ways he might kill himself. But each time, something good, no matter how small, stops him.

Violet Markey lives for the future, counting the days until graduation, when she can escape her Indiana town and her aching grief in the wake of her sister's recent death.

When Finch and Violet meet on the ledge of the bell tower at school, it’s unclear who saves whom. And when they pair up on a project to discover the “natural wonders” of their state, both Finch and Violet make more important discoveries: It’s only with Violet that Finch can be himself—a weird, funny, live-out-loud guy who’s not such a freak after all. And it’s only with Finch that Violet can forget to count away the days and start living them. But as Violet’s world grows, Finch’s begins to shrink.

Ha még egyszer Young Adult-Romance-Fiction-t szeretnék olvasni, valaki üssön agyon, hogy megkíméljen a lehetséges érzelmi összeomlástól. Oh, várjunk. A következő könyv a listán az Eleanor és Park... Ugyanezzel a kategóriával... Felejtsétek el, amit az előbb mondtam. Szeretem kínozni magam...

Az All the Bright Places tipikusan az a könyv, aminek már rögtön az elején tudod, hogy mi lesz a vége (és ez nem feltétlenül rossz). Letehettem volna a könyvet, sőt, föl sem kellett volna vennem, de megtettem, és nem szeretek félbehagyni egy könyvet sem (kivéve, ha kötelező olvasmány), ezért elolvastam. Tapsot kérek, mert nem bőgtem. Csak megkönnyeztem, de sikerült visszaszippantani a könnyeket.

Istenem, miért teszem ez magammal újra és újra? Miért? Valaki könyörgöm magyarázza ezt meg.

A Me Before You után azt hittem, hogy már mindenre felkészültem, hogy egy hasonló kaliberű könyvvel már könnyedén megbírkozom, mindenféle sírás nélkül. Yup, tévedtem.

Az All the Bright Places (Veled minden hely ragyogó), fogta a törékeny lelkem és a szintén törékeny szívem, és először megmelengette őket, aztán kegyetlenül darabokra tépte.

A könyv elején megismerkedünk a két főszereplővel, amint a torony párkányán állnak. Itt kezdődik el Theodore Fincs és Violet Markey története.

A könyv végül is arról szól, hogy ez a két személy hogyan lesz hatással a másik életére, és eközben rohamosan haladunk az elkerülhetetlen véghez, amiről már az elején tudod, hogy meg fog történni, de imádkozol az istenekhez, hogy út közben valami csoda folytán változzon meg a könyv tartalma, és kapj egy teljesen tökéletese happy endet. (Folyamatosan próbálkozom ezzel a módszerrel, de egyenlőre még nem értem el egy sikert sem.)

Okok, amiért szerettem ezt a könyvet:

1. Szerelem.

Igen, tudom: klisé. Igen, tudom: Csillagainkban a hiba. Csak nem érdekel. Igen, ez a gyengém. (Khm... Solangelo... khm...)

2. Roadtrip

Utazás. Másik gyengém. Ha már az életben nem utazgatok annyit, akkor legalább ott vannak a könyvek. Körbeutazzák az államot, mindenféle különleges hely után kutatva, iskolai feladatként. (Érdekes... Mifelénk utazgatós házi dogát nem adnak...)

3. Jelen időbeni történetmesélés

Az első 50 oldalon fel sem tűnt, hogy a könyv nem hagyományos múlt időben van írva. Azt éreztem, hogy valami fura benne, aztán egyszer csak látom, hogy jelen időben írta az írónő. Fel se tűnt a könyv további részeiben sem, de ettől jobban úgy érezted, mintha most játszódna a történet, ahogy olvasod.

Olvastam Goodreads-en véleményeket. Kíváncsi voltam rájuk, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni után. Azok, akiknek tetszett az Én, Earl és a csaj, aki meg fog haln, azoknak nem tetszett az All the Brigth Places.

Valaki írta, hogy az All the Brigth Places nem valami realisztikus, és olyan, mint a Csillagainkban a hiba.

Nos, én ezzel úgy vagyok, hogy nem érdekel, hogy esetleg a karakterek nem voltak annyira életszerűek. Vagy, hogy esetleg nem volt életszerű a történet sem. Azért olvasok, mert nem akarok életszerűt, vagy bármi olyat, ami hétköznapi. Számomra ez az olvasásnak az értelme. Hogy elmeneküljek a mindennapok monotonitásától, és olyat tapasztaljak, aminek semmi köze a saját életemhez. És ehhez a könyvnek valamilyen szinten életszerűt-lennek kell lennie. Ezért nem olvasok szívesen kötelező olvasmányt sem. Meg persze azért, mert unalmasak, és olyan dolgok történnek benne, amik nem érdekelnek. Csak ez a tény nem érdekli a tanárokat.

Ami pedig a Csillagainkban a hibát illeti, nem tudok rá nagyon mit mondani. Csak annyit, hogy mutasson nekem valaki csak egy olyan könyvet is, amiben nem találsz valahol, akárhol egy ponton olyan részt, amit más könyvben is meg lehet találni. Ez egy elkerülhetetlen dolog. Ha a történet jól van megírva, akkor nem érdekel.

Öhm... Nem nagyon tudm, mit mondhatnék még el a könyvről... Ha szereti valaki az ilyesfajta könyveket, akkor olvassa el, mert jó könyv. Csak készítsetek oda zsepit, vagy készítsétek fel a lelketeket, mert a 330. oldal környékén mindennek vége.

"Is today a good day to die?"

Jesse Andrews: Én, ​Earl és a csaj, aki meg fog halni

Egy kis barátságba még nem halt bele senki.

Greg Gaines, a különc kamasz mindent megtesz, hogy bármelyik iskolai társaságban elvegyüljön, vagyis láthatatlan maradjon. Egyetlen barátja van, Earl, akivel kultikus művészfilmekért rajonganak, és szabadidejükben nagy lelkesedéssel és minimális tehetséggel újraforgatják a kedvenceiket.

Egy nap az édesanyja ráveszi Greget, hogy élessze újra barátságát Rachellel.

Rachelnél leukémiát diagnosztizáltak, és Greg eleve hadilábon áll a lányokkal, de anyja utasításának kénytelen engedelmeskedni. Ráadásul, hogy felvidítsa Rachelt, Earllel kamerát ragad, és így nem csak a valaha készült legrosszabb film születik meg, hanem fordulópont jön el mindannyiuk életében.

Annyira szerettem volna szeretni ezt a könyvet. De tényleg. Annyira nagyon. Azt hittem, hogy ez egy nagyon jó könyv lesz. Miért is ne hittem volna ezt? Hiszen Goodreads-es átlaga jó volt. Az értékelései jók voltak. A könyv fülszövege ígéretes volt. Az egész könyv ígéretesnek ígérkezett. És el akartam olvasni.

Igen, előbb láttam a filmet, de a könyv már fenn volt az elolvasandó listámon, még mielőtt a film kijött volna. Az egy dolog, hogy előbb láttam. Már megtanultam, hogy mekkora különbség is lehet a könyv és a film között. És most olyan helyzetben vagyok, hogy nem igazán tudom, melyik volt jobb.

A film nem hagyott különösebb nyomot... Várjunk, ez nem igaz... Ez hazugság. Hagyott nyomot. Már emlékszem. Igen, biztos vagyok benne, hogy a végén megkönnyeztem. (Ez van, túl érzékeny a lelkem...) Biztosíthatlak, a könyv olvasása során a könnyezés közelébe sem kerültem. Mert ez nem egy olyan könyv.

Igen, ezt a narrátor, Greg is elmondja a könyv legelején. De ez a könyv nemhogy nem egy Csillagainkban a hiba nem volt, ez semmi más nem volt. Semmi nem történt. Mármint nem a könyvben, hanem bennem. Abszolúte semmi érzelem nem volt bennem az olvasás alatt, csak a vágy arra, hogy történjen már benne valami.

Ezt a könyvet megírhatták volna egyetlen egy mondatban is, akkor sem történt volna benne több.

Annyira csalódott vagyok, hogy az leírhatatlan. Nem úgy csalódott, mint Az Éhezők viadalánál, mert ott csak azért vártam sokat a könyvtől, mert mások azt mondták, hogy milyen jó. Itt azért vártam sokat a könyvtől, mert én hittem azt, hogy milyen jó lesz. És nem volt jó.

Igen, igen. Goodreads-en 3 csillagot kapott, mert néha voltak benne részek, amik nem voltak annyira rosszak. És mert túl jó a szívem ahhoz, hogy kettő csillagot adjak. (Molyon is 2,5 csillagot kapott, mert vajszívem van. Nagyon erősen gondolkoztam a kettőn.)

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, nagyon pozitív előérzetem volt. Tetszett az író stílusa. Mármint, az a stílus, ahogy írta. Hogy az olvasónak beszélt. Az egy jó dolog volt a könyvben. Bár az olvasónak mondott tatalom annyira már nem volt pozitív.

Az elején azt hittem, hogy jó lesz. Megvitattuk, hogy a középiskola szívás. Megismerkedtünk az iskolai klikkekkel, amik mindenhol jelen vannak. Jó. Gondoltam, ez valami jó kis, életszerű fikció lesz. Remek. Aztán, ahogy egyre többet megtudtunk Gregről, azt hittem, hogy egészen hasonlítunk. Voltak is alkalmak, amikor hasonlítottunk. Aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem hasonlítunk annyira.

Úgy száz oldal után rájöttem, hogy csak olvasom ezt a könyvet, és nem tudok mit gondolni róla. Mert nem történt semmi. Semmi benyomása nem volt rajtam. Zéró. Esetleg néha már idegesített.

Nem, nem. Nem az a bajom, hogy semmi romantika nincs benne. Nem is azért olvastam, mert valami nyálas, romantikus könyvre vágytam. Tudtam, hogy ez nem az.

Igen, igen. Rachel rákos. De ez egyáltalán nem érintett meg, mert több, mint kétszáz oldalon keresztül azt olvastam, hogy Greget ez igazából nem érdekli, és csak maszájból csinálja, meg már bunkónak érezné magát, ha abbahagyná.

Angolul olvastam, és tudok angolul. De hogy Mit beszélt Earl és Greg a fél könyvön keresztül, azt meg nem tudnám mondani. El nem tudom képzelni, ezt hogyan fordíthatták le, de szerintem lefordítva sem lehet sokat érteni. Ennek a kettőnek a beszélgetéseit inkább csak olvastam, és nem próbáltam meg értelmezni.

Olvastam, hogy ez a könyv nagyon humoros. Meglepődtem. Miért? Mert szerintem az egész könyv alatt még egy halvány mosolyt sem tudott kicsikarni belőlem az olvasmány. Fintort annál többet. Erre lehet azt mondani, hogy nincs humorérzékem, azonban biztosíthatom, hogy van, csak valószínűleg nem ilyen körökben mozog. Mert én egy viccet sem találtam. De kérem, mutasson valaki csak egy viccet is ebből a könyvből. Akkor kiderül, hogy csak én nem találtam, vagy tényleg nem vicces. Vagy én vagyok az egyetlen, aki a folyamatos hányós/fingós/ürítős és egyéb ilyesfajta témákhoz kapcsolódó vicceket nem találok humorosnak. Vagy voltak benne más vicces részek? Például, az az űrlény-hányásgyűjtő rész egyenesen undorító volt. A többiről ne is beszéljünk.

Igazából nem tudok mit mondani erről a könyvről. Nem tudok mit mondani a történetről, mert igazából gőzöm sincs, hogy mi volt a történet. Nagyon szerettem volna, ha megértem a végére, vagy valami, de nem történt semmi. Csak olvastam, és vége lett. Mindenféle nehéz búcsú nélkül becsuktam a könyvet, és a helyére raktam.

Most egy gyors vélemény a cím három karakteréről: Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni

Én (Greg): Nem vicces. Egyáltalán nem vicces. Fura. Sőt, a fura nem kifejezés. Greg inkább mondható félelmetesnek, mintsem furának. Őrült. Nincsenek érzelmei. Nincsenek... Oké. Nem tudok mit mondani Gregről. Állítólag a legjobb tulajdonsága, hogy vicces, de ezt a humoros oldalát nekem nem sikerült megtalálnom. Talán másoknak nagyobb szerencséjük volt.

Earl: Nincs túl sok minden, amit Earl-ről lehetne elmondani. Egy biztos: nem értem, amit mond. Nagyjából az értelmet ki tudom bogozni a mondataiból, de le nem tudnám fordítani. Egyszerűen nem lehet.

A csaj, aki meg fog halni (Rachel): Még kevesebb dolog van, amit Rachel-ről tudnék elmondani. Leukémiás, nem különösebben szép (Greg szerint), és meghal. (Remélem ezzel a kijelentéssel nem okoztam csalódást.

Miután Rachel meghal, Greg egy kicsit sír, aztán így vége lett a könyvnek azzal, hogy nagyon semmi nem változott/történt, szóval így nem volt semmi érzelem se bennem, se Gregben a könyv végére. Mint mondtam: ez csak úgy véget ért, és könnyed búcsút vettem tőle. Valószínűleg soha nem olvasom el újra.

Ha tetszett a könyv, csak verd ki a fejedből ezt az értékelést/véleményt. Ha nem tetszett, akkor valószínűleg ugyanazon a véleményen vagyunk. (Vagy mégsem?)

"Általánosan elfogadott igazság, hogy a középiskola szar."

Rick Riordan: The Blood of Olympus (The Heroes of Olympus #5)

Though the Greek and Roman crewmembers of the Argo II have made progress in their many quests, they still seem no closer to defeating the earth mother, Gaea. Her giants have risen—all of them—and they're stronger than ever. They must be stopped before the Feast of Spes, when Gaea plans to have two demigods sacrificed in Athens. She needs their blood—the blood of Olympus—in order to wake.

The demigods are having more frequent visions of a terrible battle at Camp Half-Blood. The Roman legion from Camp Jupiter, led by Octavian, is almost within striking distance. Though it is tempting to take the Athena Parthenos to Athens to use as a secret weapon, the friends know that the huge statue belongs back on Long Island, where it "might" be able to stop a war between the two camps.

The Athena Parthenos will go west; the Argo II will go east. The gods, still suffering from multiple personality disorder, are useless. How can a handful of young demigods hope to persevere against Gaea's army of powerful giants? As dangerous as it is to head to Athens, they have no other option. They have sacrificed too much already. And if Gaea wakes, it is game over.

Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy utálom Rick Riordant. Utálom őt is és a könyveit is, amiért függővé tettek, és ebből kifolyólag minden alkalommal, amikor leteszem őket, szörnyen rosszul érzem magam.

Végezni a The Blood of Olympus-szal első alkalomra is rossz volt. Utána fel-alá járkáltam a lakásban mindenféle életcél nélkül és azon tűnődtem, hogy van-e még értelme az életemnek? Aztán felfedeztem a Tumblr csodás világát, ahol jó mélyre merülhettem a PJO fanartok vegyületében, de ez sem volt elég. Aztán kiderült, hogy jön a Trials of Apollo. Fel-alá ugráltam a lakásban örömömben. Most pedig elkövettem a lehető legnagyobb hibát: újraolvastam a sorozatot. És a The Blood of Olympus-t másodszorra sem volt jó élmény befejezni. Most konkrétan több soron is sírni akartam, de hogy miért, azt nem tudom megmondani.

Nem baj, jövő héten a postásnak hoznia kell a Hotel Valhalla kézikönyvem, bár az igaz, hogy nem PJO, de talán valamennyire enyhíti majd a szívfájdalmam. Addig is, majd olvasok valami mást.

Nem fogom azzal elvinni a posztot, hogy leírom az eseményeket. Inkább leírom a gondolataimat a könyv során. Mivel telefonra így is, úgy is szükségem van (szótár miatt), ezért jegyzeteket írni a könyv olvasása során már nem volt túl bonyolult. Na, akkor jöjjenek azok a jegyzetek (persze kifejtve):

Meglepő fejlemény: Jason Grace-t nem ütik ki a csata folyamán. Végig eszméleténél marad. Igaz, közben átszúrják a gyomrát, de túléli.

A The Blood of Olympus és a teljes Percy Jackson Univerzum legnagyobb kérdése, hogy mi történt Albániában? Csak ezt az egyet mondd meg, Rick bácsi!

Életemben talán először olvasok egy könyvet, amiben egy ember ténylegesen használja a vécét. Igaz, csak említve volt, hogy a vécé undorító volt, de legalább elment használni. A félvéreknek van anyagcseréjük!

Mindent elrontanak, minden elveszik, minden tönkremegy, mire a végére érünk a sorozatnak. Annabeth sapkája nem működik, A laptopja elveszett a tőrével együtt, Diocletianus jogara is eltörik (és a végén Piper tőre is elveszti a látomás-mutogató képességét).

Percy Jackson & Jason Grace: A Bromance

"Percy gave her a sideways smile. “Yeah, we can’t have another incident like in Kansas. I might kill my bro Jason.” “Or I might kill my bro Percy,” Jason said amiably."

Leo Valdez egy teljes mértékben őrült, elmebeteg ember.

Ez a jelenet:

"Man, what is your problem?” Leo grumbled.
Percy blinked. “So...I guess we’re not cool?”
“Of course we’re not cool! You’re as bad as Jason! I’m trying to resent you for being all perfect and hero-y and whatnot. Then you go and act like a standup guy. How am I supposed to hate you if you apologize and promise to help and stuff?”
A smile tugged at the corner of Percy’s mouth. “Sorry about that."

Az első pillanat, amikor érzed, hogy Solangelo lesz ennek a vége: amikor Nico álmában látja Will-t, és nem csak megemlíti, hogy látja Will-t. Részletesen leírja... :3

Amikor az osztálytársaim azt mondják, hogy 12-13 órákat alszanak átlagosan kiborulok. Nico 36 órát aludt. 36 ÓRÁT. Másfél nap. Igen, persze, szüksége volt rá, mert kimerült az Árnyékutazástól (ez egyáltalán a magyar neve? Már elfelejtettem...) De 36 óra!

A szívemet is összetörő jelentet: Hádész és Nico beszélgetése, amikor Hádész elmondja a fiának, hogy szeretné, ha boldog lenne. :3 (Készüljetek fel, az egész könyvelemzés alatt ezt a hangulatjelet fogom használni.)

Tudom, hogy Hádész egy ijesztő alak, és ellenszenves, de a kedvenc isteneim közül ő az egyik. Hiszen ő egy szegény mélabús lélek. Egyszerűen csak szeretem. (Vagy, mert lehetséges após jelölt volt, a The House of Hades-ig?)

Kész, vége, eldőlt: Nico a kedvenc karakterem. Legyőzte Percy-t. A Nico szemszögéből írt fejezetek eldöntötték. Kiütötték a kedvenc karakterem a nyeregből. Nico egy badass, szeretni való karakter, és csatlakozom a Nico di Angelo Protection Squad-hoz.

Piper meg akarja tanítani szörfözni Annabeth-t és Hazel-t.

Frank egy ölelni való aranylélek. Egy pandává kéne változnia néha. Biztos gyorsan megvigasztalná az embereket.

Percy felrobbantja az Argo II vécéit, mert nem akarja elengedni Annabeth-t egyedül. Percabeth. :3

És ott veszik el a Bőségszaru...

Rick Riordan egy mondattal elintézi a Titán átka óta megismert Vadászok, és a Neptunusz fiában megismert Amazonok nagy részét. Oh, várjunk... Az összes Amazont? Most komolyan? Nico Hawaii ingben. Ez a kép, amit az agyamban elképzeltem, aranyat ér.

Nico-nak van egy Jules-Albert nevezetű zombi sofőrje. Ajándék Hádésztól. Az én apám miért nem ad nekem zombi sofőrőket a 19. századból? Nico újabb badass jelenete, ahol egy félvért árnyékká foszlat. Szó szerint.

Ella elmorog egy sort: The fall of the sun, the final verse... Trials of Apollo? Szegény Apollo. Zeusz őt bünteti azért, amiről nem nagyon tehet. De persze, Zeusz csakis másra fogja, ha valami baj történik.

Hármas ölelés: Frank, Hazel, Leo. Bordatörés veszély, emberek.

Jason szemüveges lesz.

Reyna meglovagolja Pegazust, és Tyson megmenti a feneküket, és Orion meg merte lőni Fekete Pétert. Nem, nem! Azt a pegazust senki sem bánthatja!

A könyv egyik legjobb poénja, amit nem tudom, hogy fognak átfordítani magyarra:

“Correct." Kekrops sounded bitter, like he regretted his decision. "My people were the original Athenians--the gemini."
"Like your zodiac sign?" Percy asked. "I'm a Leo."
"No, stupid," Leo said. "I'm a Leo. You're a Percy.”

Annabeth-nek van egy unokatesója Bostonban. Ó, helló, Magnus Chase! Viszlát októberben! ;) Aztán egy Percabeth jelenet, de persze Piper szemszögéből. :/

“The rivalry ends here," Percy said. "I love you, Wise Girl.”

És így éred fel Gaia: Annabethnek megvágják a combját, Percy-nek pedig elvérzik az orra.

“Oh, come on!’ Percy complained. ‘I get a little nosebleed and I wake up the entire earth? That’s not fair!”

Mint kiderül, Nico szereti a Félvér tábort. Ééés... Ott jön Will Solace. A pillanat, amikor mindenki egy emberként visította, hogy Solangelo. Még a csata közepén is képesek vitatkozni. :3

“Nico scowled. ‘It’s none of your business, but I don’t belong. That’s obvious. No one wants me. I’m a child of –’
‘Oh, please.’ Will sounded unusually angry. ‘Nobody at Camp Half-Blood ever pushed you away. You have friends – or at least people who would like to be your friend. You pushed yourself away. If you’d get your head out of that brooding cloud of yours for once –”

A könyv hátralévő részében folyamatosan libabőrös voltam, és a könnyeimmel küzdöttem, abból az okból kifolyólag, hogy véget fog érni a könyv.

Kit okol Zeusz? Kit? Apollót. Találkozunk is vele a Trials of Apollo-ban.

És ott ment tönkre még az Argo II is. Tényleg minden tropára megy, vagy eltűnik a könyv végére. Már csak az kéne, hogy Árapálynak is annyi legyen.

“Legion, cuneum formate!’ Reyna yelled. ‘Advance!’ Another cheer on Jason’s right as Percy and Annabeth reunited with the forces of Camp Half-Blood.
‘Greeks!’ Percy yelled. ‘Let’s, um, fight stuff!’ They yelled like banshees and charged.
Jason grinned. He loved the Greeks. They had no organization whatsoever, but they made up for it with enthusiasm.”

Nos, ez hosszabbra sikeredett, mint terveztem, na mindegy. Azért még megjegyezném, hogy Percy és Annabeth ugye tervezik, hogy Új Rómába töltség le életüket, ami valamiért összetöri a szívem. Mert... Félvérek. Esélytelen, hogy valaha is sikerül elmenekülniük az istenek és a küldetéseik elől.

És azt hitted, hogy az Athéné jelének egy nagy cliffhangerje volt? Olvasd el a The Blood of Olympus-t, és mondd azt, hogy ez nem volt egy hatalmas cliffhanger.

Nehéz elfogadni, hogy valami, amit ennyire szerettem, véget ért. Mi lesz velem a Trónok Harca végén? Oh, tényleg. Ott kb. mindenki meghal a végére. :p

“For a long time,’ Nico said, ‘I had a crush on you. I just wanted you to know.’ Percy looked at Nico. Then at Annabeth, as if to check that he’d heard correctly. Then back at Nico.
‘You –’
‘Yeah,’ Nico said. ‘You’re a great person. But I’m over that. I’m happy for you guys.’
‘You … so you mean –’
‘Right.’
Annabeth’s grey eyes started to sparkle. She gave Nico a sideways smile.
‘Wait,’ Percy said. ‘So you mean –’
‘Right,’ Nico said again. ‘But it’s cool. We’re cool. I mean, I see now … you’re cute, but you’re not my type.’
‘I’m not your type … Wait. So –’
‘See you around, Percy,’ Nico said.”