Two misfits.
One extraordinary love.
One extraordinary love.
Park... He knows she'll love a song before he plays it for her. He laughs at her jokes before she ever gets to the punch line. There's a place on his chest, just below his throat, that makes her want to keep promises...Park.
Set over the course of one school year, this is the story of two star-crossed sixteen-year-olds—smart enough to know that first love almost never lasts, but brave and desperate enough to try.
Tényleg
rá kellene jönnöm, hogy nem ezeket a könyveket kellene olvasnom. Az
ilyen típusú könyveket messzire el kellene kerülnöm, de hát mit lehet
tenni, ha egyszer már ott van a nővérem polcán? Csak nem hagyhatom ott,
szegény Eleanor és Park-ot, hogy porosodjon. Muszáj volt elolvasnom. Muszáj volt szenvednem.
Igazából
már a könyv legelején tudhattam volna mi lesz. Igazából, tudtam is,
hogy mi lesz. Elég várható volt. Vagyis, tudtam, hogy végül is nem
tipikus happy end lesz a vége, de azt azért nem tudtam, hogyan fog
Rainbow Rowell végetvetni a könyvnek. Előre elárulom: nem annyira
nagyon, de nagyon kegyetlenül. Csak érzékeny kis szívem darabokra tört
így is, de ez már csakis is miattam van.
Szóval,
igen. Ott van Eleanor és Park, akik nem is gondolták volna, hogy mi
lesz kettejükkel a legelején, és végül olyan dolgok történtek, amire
egyikőjük sem számított.
Újra
elkerülte a figyelmem, hogy az egész könyv folyamatos jelenben van
írva. Egészen mostanáig, hogy elkezdtem írni ezt a bejegyzést, nem tűnt
föl. Úgy tűnik, ha angolul olvasok, az igeidők nem igazán szúrnak nekem
szemet.
A
könyv folyamán megtanultam az igazságot a Rómeó & Júliáról. Eleanor
megmondja a tutit órán, ami igaz nem tetszik a tanárnak, meg elég
világromboló szemszög, de ha úgy nézzük, igaz. Rómeó és Júlia tényleg
nem ismerték egymást. Csak meglátták egymást, és szerelmesek (Eleanor
szerint nem szerelmesek voltak, csak jól nézett ki a másik, és ezért
jöttek össze) lettek. És ez számomra egy igen érthetetlen dolog. Mármint, hogy lehetséges az, hogy ránézel valakire, és azt mondod, ő életem szerelme, de még életedben nem láttad előtte?
“It's Shakespeare making fun of love.”
A
hetekig tartó, egymás melletti szótlan buszozás (valamint képregény és
mixtape csere) után, megfogják egymás kezét. Mi volt erre a részre a
reakcióm? Nem, nem sírtam, csak romantikus túladagolást kaptam.
"Jesus. Was it possible to rape somebody’s hand?"
A
könyv hátralévő részében szó szerint haldokoltam. Minden egyes ponton
egy kicsit jobban meghaltam. Aztán meg volt az első csókjelenet, és én
csődöt mondtam. Lehet szervezni a temetésemet, mert ténylegesen
meghaltam.
És
akkor ott a könyv vége. Én reakcióm: Most komolyan? Utálom ezt a
könyvet! Soha többé nem vagyok hajlandó ilyen könyvet olvasni! (Csak idő
kérdése, mire egy újabb hasonló kaliberű könyv akad a kezembe... Ezt a
fogadalmat minden alkalommal megszegem...)
“Eleanor was right. She never looked nice. She looked like art, and art wasn't supposed to look nice; it was supposed to make you feel something.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése