John Green: Alaska nyomában

Első pia. Első balhé. Első csaj. Utolsó szavak.

A tizenhat éves Miles Haltert elbűvölik a híres emberek utolsó mondatai és unja otthoni biztonságos életét. A középiskola után rábeszéli szüleit, hogy írassák be egy bentlakásos iskolába, mert abban bízik, ettől talán megváltozik addigi unalmas élete. Itt ismerkedik meg Alaska Younggal, az okos, vicces és halálosan szexi lánnyal, valamint Chippel, az ösztöndíjas zsenivel, aki kollégiumi szobatársa lesz.

Százhuszonnyolc nap alatt Miles élete gyökeresen megváltozik, miközben Alaskát önpusztító viselkedése a végső tragédia felé sodorja.

Nos, rájöttem, hogy egyszerűbb a könyv lényegét a fülszöveggel összefoglalni. Először is megjegyezném: a fülszöveg már alapból egy elég kiszámítható végződést tartalmaz. Elolvasod, és egyből nyugtázódik benned. Tudod, hogy mi fog itt történni. Meg a könyvborítón lévő kaszán figura is elég árulkodó, ha valaki engem kérdez.

John Green-től eddig két könyvet olvastam a Csillagainkban a hibá-t és a Papírvárosok-at. Most pedig elolvastam az Alaska nyomában-t. És íme a véleményem:

A könyv tragikus pontját szerintem már a kezdeti pillanatoktól fogva érzékelhetjük. Ott van Alaska, akin nem lehet kiigazodni. Erős hangulatingadozásai vannak, és valóban önpusztító. És, aki olvasta  könyvet, tudja, hogy mihez vezet ez. Aki pedig nem olvasta, az sejti.

John Green írói stílusát, szövegkezelését szeretem. Mivel hétköznapi témájúak a könyvei, tehát ebben a században játszódik, ezért olyan a nyelvszerkezete is a regényeinek. És nem utolsó sorban, ezek ugye romantikus regények, amitől emberek azt hajlamosak egyből szemet forgatni, de őszintén, még a Csillagainkban a hiba sem volt az az őrülten romantikus könyv. Persze, sírtam rajta, de nem ázott el a könyv a rácsöpögő nyáltól.

Szóval, igen. Ott van Miles, aki szerencsétlenül beleesett az önpusztító Alaskába, és az új iskola, és barátok miatt felfordul az élete.

A könyv maga különösebb érzelmeket nem váltott ki belőlem. Élvezni élveztem, meg ott volt a rejtély, hogy miért történt az Alaskával, ami. Irtózatos tempóban haladtam az oldalakon, mert folyamatosan ott volt a fejezetek, illetve napok visszaszámlálása, és tudni akartad, hogy mi lesz. Aztán pedig tudni akartad, hogy miért lett az, ami történt. Azután John Green, önmagához híven, valami frappáns/elmés befejezéssel zár, ezért, amikor becsukod a könyvet, még ott ülsz egy pillanatig, és elgondolkozol.

Szóval, tetszett a könyv. Nem lett kedvenc, de egy jó kis, élvezhető olvasmánynak bizonyult. Ha szeretitek John Green-t, mert olvastatok már tőle, akkor szerintem ezt is nyugodtan elolvashatjátok. Nem leszel érzelmileg annyira lesújtva, mint a Csillagainkban a hibá-ban, és nem leszel annyira idegese, hogy felkutasd a rejtélyt, mint a Papírvárosok-ban, de attól szerintem még tetszeni fog.

"Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát” Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem, hogy gyönyörű."

Philip Pullman: Northern Lights (His Dark Materials #1)

A His Dark Materials – Az Úr Sötét Anyagai trilógia először nem nagyon vonzotta a figyelmemet. Az első kötet Northern Lights – Északi fény két címen létezik. A másik, amit hallásra (illetve olvasásra) talán ismerősebbnek találnak az emberek a The Golden Compass – Az Arany Iránytű néven. Ha valaki ezt hallja, először lehet, hogy a film jut eszébe, ami nem a legjobb adaptáció volt. Én nagyjából akörül láttam, amikor kijött, és alig emlékszem belőle pár dologra, de az tisztán megmaradt bennem, hogy vannak a kis állatkák benne, és hogy úgy ért véget, hogy semmi lezárás nem volt benne. Még az sem volt tiszta, hogy vége van-e vagy sem.

De, amióta megismerkedtem a Goodreads csodálatos világával, a kelleténél több könyvet raktam fel a „to-read” polcomra. És rátaláltam a Northern Lights-ra, és az értékelések, és a filmből maradt halvány emlékeim alapján úgy döntöttem, hogy megveszem.

Mivel angolul rendeltem, és külföldről jött, majdnem három hétig tartott, amíg megjött. És én nem bírtam kivárni, ezért elkezdtem A Gyűrűk Urát, és természetesen másnapra megjöttek a könyvek, de akkor már mindegy volt. Most viszont belevetettem magam, és az első kötet alapján ez egy jó sorozat lesz, de akkor bővebben most csak a Northern Lights-ról.

A történet

Lyra és a daemona, Pantalaimon egy kissé elvadult és szabad szellemű páros, akik a Jordan Kollégiumban laknak, miután a lányt nagybátyja, Lord Asriel, szülei halála után beadta. A könyv elején Lyra és Pan a Retiring Room-ba (nem tudom, hogy van magyarul fordítva) mennek, mert oda nekik nem szabadna menniük, de pont ezért megteszik. Itt megakadályozzák, hogy Lord Asrielt megmérgezzék, és betekintést nyerhetnek a felfedezéséről, és a politikába. És ezzel a tettel indul útjára a bonyodalom.

Kiderül, hogy Lyra valami fontosnak a része, de persze nem tudjuk meg. Közben a városból a gyerekek tünedezni kezdenek. A gyerekrablókat csak Gobblereknek (szintén nem tudom magyarul) hívják. Ezt az egészet Lyra és Pan, valamint barátaik nem fogják fel komolyan, addig, amíg Lyra pajtása, Roger is el nem tűnik. Ekkor Lyra elhatározza, hogy megmenti őt.

De megérkezik a rejtélyes és bűbájos Mrs Coulter, aki elcsábítja a kislányt, hogy legyen az asszisztense, és Londonba viszi. De előtte még a Mester Lyrának ajándékozza az alethiometer-t, azaz az arany iránytűt, ami megmutatja az igazságot.

Történnek az események, Lyra rájön, hogy Mrs Coulter nem is olyan jó fej és megszökik, majd a gyptian emberekkel menedékre talál. Együtt indulnak északra, hogy megmentsék a gyerekeket.

Út közben összebarátkoznak egy páncélozott jegesmedvével, Iorek Byrnisonnal és még néhány más emberrel.

Lyrát elfogják a Gobbler-ek, majd onnan a kislány megszökik a többi gyerekkel (közben persze az is kiderül, hogy mit csinálnak az elraboltakkal), azután elmennek Svalbardba, hogy kiszabadítsák Lord Asrielt. Út közben Lyra kiesik a léghajóból és a jegesmedvék elfogják, de Iorek és Iofur (a királya a jegesmedvéknek) harcra kelnek, és Iorek elfoglalhatja a helyét a trónján. Majd mennek, hogy kiszabadítsák Lord Asrielt, akit nem is igazán kell kiszabadítani. Kiderül, hogy Lord Asriel sem a legjobb ember, és a könyv végén megnyitja a kaput, vagy hidat, amelyen keresztül elmehetnek az egyik másik világba.

A könyv befejezéseként Lyra és Pantalaimon együtt, egyedül átmennek a hídon/kapun.

A történet központja, a Por (Dust)

Az egész bonyodalmat, minden szenvedést ennek a névlegesen semmi különös dolognak lehet köszönni. A Por miatt van az egész hűhó. A Port hiszik a bibliai főbűnnek. Az egész könyvön keresztül kísért minket a Por, de senki nem hajlandó elmondani, hogy mi az, és miért olyan rossz. A Por köti össze az embereket a daemonukkal, és ez valamiért rossz. Ebből kifolyólag vágták el a gyerekeket is a lelküktől.

 

Lord Asriel terve a könyv végén, hogy a másik világba átmegy, ahonnan látszólagosan a Por jön, és elpusztítja annak forrását, mert a Por rossz.

És pontosan ezét megy utána Lyra és Pan, mert egy kicsit használják a józan paraszti eszüket, és rájönnek, hogyha mindenki azt mondja, hogy a Por annyira rossz, akkor nem lehet, hogy igazából a Por az jó? Szóval megpróbálnak Lord Asriel előtt odaérni a forráshoz, és majd meglátják, hogy a Por valójában milyen, és akkor döntik el, hogy mit tegyenek.

Hát, érdekesnek ígérkezik, tekintve, hogy még mindig nem tudunk sok mindent a Porról. Szóval, gyerünk tovább. Tudni akarom mi lesz még itt.

A szereplők

• Lyra és Pantalaimon: a középpontban állnak, az esetek 90%-ban őket követjük. Lyra egy nagyon érdekes karakter. A hazudásban első osztályú, de a szíve a helyén van, és (igaz, hogy relatív dolog, de) különbséget tud tenni jó és rossz között. Pan pedig egy aranyos kis állatka, akinek részben az a dolga, hogy megpróbálja valamennyire kordában tartani Lyrát.
• Lord Asriel: Lyra nagybátyja apja. Egy olyan karakter, akiről azt hittem, hogy szeetni fogom, de a könyv végén teljes mértékben megutáltam. Erőszakos, és teljesen hidegen hagyja a saját lánya. Szerintem képes lett volna őt is beáldozni a hídnyitás kedvéért.
• Mrs Coulter: őt azért utálod a kezdetektől, mert tudod, hogy a daemonja egy aranyszőrű majom, és a gyerekrablónak is egy ilyen majma volt. Tehát tudod, hogy ő gonosz, ezért sokkal idegesítőbb, hogy Lyra bízik benne (az elején). A könyv végén meg nem tudom, hogy mit gondoljak róla, de abban még biztos vagyok, hogy ő sem a jó oldalon áll. És ő Lyra anyja.
• Iorek Byrnison: ő a második kedvenc karakterem. Igaz, hogy hátramaradt a könyvben, de remélem, még valamikor előkerül a sorozatban. Ezt a medvét, nem tudom miért, de nagyon megszerettem. Pedig Iofurral való küzdelme során akkor pofont levágott a királynak, hogy annak szó szerint lerepült az alsó állkapcsa. Aztán megette a szívét. De attól még egy nagyon szívhez növő karakter.
• Rajtuk kívül még sok karakter van, de ők a leg említésre méltóak. Többhöz olvassátok el a könyvet.

 

Az összegzés

Nos, ez a könyv nekem nagyon tetszett. Mivel első rész egy sorozatban, néhány helyen lassú volt, mert sok dolgot meg kellett magyaráznia, de ez teljesen rendben volt. Az eseményeket izgatottan vártam, éreztem a nyomást olvasás közben, megakartam tudni, hogy miért teszik azt a Gobbler-ek, amit. Néhányszor még a földhöz is akartam csapni a könyvet, mert nagyon felidegesített, de a jó értelembe.

Szóval, jöjjön a második kötet, mert ez egy jónak ígérkező sorozat. Ha megtetszett az írásom alapján (és nem lőttem el túl sok spoilert), akkor olvassátok el. Szerintem tetszeni fog, ha szeretitek a fantasy-fiction műfaját.

“We are all subject to the fates. But we must act as if we are not, or die of despair.”

Jojo Moyes: Me Before You

Mielőtt elkezdenénk, fegyelmeztetnék mindenkit, hogy ha még nem olvasta a könyvet, és tervezi, akkor ezt a bejegyzést ne olvassa el, mert olyan spoileres lesz, hogy csak na. Én szóltam.

Pfú, ez kegyetlen egy könyv volt. Azt a... Inkább nem írom le.

Azért olvastam el a könyvet, mert a nővérem azt mondta, hogy rohadék egy dolog. És én miért olvastam el? Megspóroltam volna egy liter könnyet. Tanulnom kellene ebből. Ha valaki azt mondja, hogy egy könyv rohadék, akkor nem kellene elolvasnom. De megtettem...

Az első háromszázhetven oldalig még nem is volt bajom. Lou Clark, a főszereplőnk élete felfordul, mert kirúgték a munkájából, és nagy nehezen sikerül csak rátalálnia arra a lehetőségre, hogy egy nyaktól lefelé béna embernek segít átvészelni a napokat. Hat hónap csupán, és elég jól fizet. Miért ne?

Szóval Lou és Will összeismerkednek, és nagy nehezen összebarátkoznak. Persze az olvasó azt hinné, hogy itt ez a szép pár, Lou szakít a popsibuksi pasijával, és ő és Will egy boldogan éltek míg meg nem haltaknak lesz a része.

Haha! Nem! A Patrick-kel való szakítás nagyjából a 400. oldalon következik be, és még mindig nem jönnek össze Willel. Én meg már remegő kézzel fogom a könyvet, hogy történjen már meg. De nem, ez a könyv egy olyan kínzó procedúrán megy végig, amit nem is tudom, hogy voltam képes végigolvasni.

Amint Lou számára kiderül az, hogy a hat hónap, azért hat hónap, mert Will ennyi időt még adott a szüleinek, és utána Svájcban megöletteti magát (a Dignitas alapítvánnyal). Főszereplőnk és narrátorunk elhatározza, hogy megpróbálja teljes erővel belevetni magát Will életébe, és megmutatni neki, hogy igen, minden nap fájdalmas, és tehetetlenségben kell élnie, de akkor is van értelme élni. Úgyhogy vesz egy külön kis naptárat ehhez, és megpróbál annyi mókát összehozni neki, amennyit csak lehet.

Minden megy a maga útján, történnek az események, melyek az olvasó kínzására vannak.

Ott van például a könyv legjobb jelenete. Esküszöm elég lett volna csak azt az egy fejezetet elolvasni, és annyiban is hagyni a dolgot. Minden jó lett volna. Az esküvői jelenet, ahol Will az exbarátnője és (volt) legjobb barátja házasodására megy, természetesen Louval. Oh, igen. Ott örömkönnyek gyűltek a szememben. De persze ez volt az a bizonyos "utolsó jó nap".

Arra számítottam, hogy innentől jön a teljes mély zuhanás, de ilyen hullámvölgyekkel jöttek az események. Lou megtervezte a tökéletes utat, hogy Will visszakapja az életkedvét, de Will tüdőgyulladást kap, így hát egy másik nyaralásra mennek el, ami azért valljuk be, hogy eléggé jóra sikerült. Már-már kezdtem azt hinni, hogy minden jóra fordul.

Gondoltam, hogy mi lesz a könyv vége. Tudtam, hogy mi fog történni. Csak reménykedtem benne, hogy rosszul hiszem.

Jól meg kell jegyezni az oldalszámot. Körül-belül a 420. oldaltól kezdve majdnem végigbőgtem a könyvet, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ez volt az a pont, ahol be kellett készíteni a zsepit. Minden teljesen szuper, csókolóznak, és nem kellett volna tovább olvasnom. Meg kellett volna állnom pont annál a szívmelengető jelenetnél, és nem hagyni, hogy elérjem a vitát. Mert Will augusztus 13. halott akar lenni. Lefoglalta magának az időpontot. Én pedig nem voltam hajlandó elhinni.

Lou teljesen kiakad Willre, de persze a könyv végére elmegy Svájcba, mert azért mégiscsak ott akar lenni, amikor megtörténik. Újabb adag bőgés, és jött az epilógus, aminek mire vége lett, már el kellett tartanom a könyvet, különben összevizeztem volna.

Aztán jött az igazi bőgés, az "ugly cry". Zokogtam. Egymás után fogtam a zsepiket. Jézusom, mekkora rohadék volt ez a könyv! Vagy tíz percig zokogtam. Az egész arcom nedves volt, a nővérem meg csak röhögött rajtam, hogy: hehe, most már te is tudod!

Értem a könyv lényegét. Értem én az egészet. Értem, hogy reális fikció, de miért? Egészen az utolsó oldalig reménykedtem egy olyan mondatban, hogy: ha, bevetted, de nem volt ott. És az egész olyan fájdalmas volt. És persze, oké, hogy nagyon rossz volt Willnek. Én ezt is értem. Tudom, hogy neki ez volt a legjobb, ha lehet ilyet mondani. Feladta a küzdelmet. Oké. De akkor is reméltem, hogy meggondolja magát, és happy end lesz a vége, és mindenki boldog. És erre ott van, vége, nincs több szó a papírra nyomtatva, én pedig csak ülök és bőgök, és azon gondolkozom, hogy miért kellett ez nekem? Miért vettem meg? Miért olvastam el? Miért ez lett a vége?

Annyira fájdalmas volt. És azért volt ennyire rossz, mert olvasás közben tudtam, hogy ez az egész akár igaz is lehetne, mert tudtam, hogy ilyen valóban létezik, és ettől még rosszabb volt a végkifejlet.

Ha még egyszer ilyen fajtájú/témájú könyvet akarok olvasni, emlékeztessen valaki, hogy ne tegyem, mert utána nagyon-nagyon rossz lesz.

Szóval, hogyha ezt a könyvet valaki olvassa, akkor a zsepi elengedhetetlen kellék mellé. Hacsak nem utálod meg annyira a könyvet, hogy a könnyeiddel olvashatatlan állapotba változtasd. Jojo Moyes tudja, hogy kell kicsalni az emberek könnyei, úgyhogy mindenki vigyázzon, aki a Me Before You-jára vetemedik.

Összességében természetesen egy igazán jó könyv volt, de természetesen, ha befejezted, akkor az egyik legutáltabb könyv lesz. Egyszerre fantasztikus és borzalmasan fájdalmas.

Uh, következőnek kell valami kevésbé szomorú könyv...

Úristen, még mindig jönnek a könnyek, ha csak a könyvre gondolok! A fenébe! Ez egy életre tartó traumát okozott. És ha már csak a filmre gondolok is, rosszul leszek. Végig fogom bőgni (mert nem tanulok az ilyen fajta hibáimból, soha).

"You only get one life. It's actually your duty to live it as fully as possible."

J. R. R. Tolkien: A Király Visszatér (A Gyűrűk Ura #3)

Utálom A Gyűrűk Urát, utálom a filmeket és a könyveket, és utálom Tolkient is. A király visszatér-nek a a 90%-át végigsírtam. Az utolsó 150 oldalt pedig alig bírtam olvasni, mert a könnyeim folyamatosan gátoltak a kilátásban.

Hogy miért sírtam a GYU-n? Nem tudom. A filmeken nőttem fel, és a könyvek sem voltak másabbak annyira. Nagyon fontos karakterek nem haltak meg,és én mégis bőgtem rajta. Nem tudom, hogy csináltam. A filmeken se sírtam soha, de amikor legutóbb megnéztem zokogtam rajta.

Ennek a legvalószínűbb oka az, hogy a GYU az valóban gyerekkorom óta körbevesz, és tényleg ezeken a filmeken nőttem fel, csak ugye kicsiként még annyira nem fogtam fel a dolgokat, és valahogy csak most tudatosult bennem, hogy vége lett a filmnek, illetve a könyvnek. És vége, és befejeződött, és ennyi volt. A Szövetség felbomlott. És ott vagy az utolsó lapnál, és nem vagy hajlandó elfogadni, hogy vége. De megtörtént. És ez belőlem valamiért bőgést váltott ki.

Mielőtt elkezdtem ezt a bejegyzést, leültem a gép elé, és csak ültem, és gondolkodtam. Ahányszor befejezek egy olyan könyvet, ami igazán a szívemhez nőtt, olyan, mintha eljött volna a világvége. Nem tudom, hogyan lennék képes folytatni az életem. És Tolkien könyvei is ezt a hatást váltják ki belőlem. Remélhetőleg ez az üresség, amit jelen pillanatban a lelkemben érzek, egy-két héten belül elhalványodik. Mert megszűnni azt sosem fog.

Szóval, J. R. R. Tolkien: A Király Visszatér. Hát, igen. Ez az a könyv amiért tényleg megérte elolvasni a másik kettőt. Pedig maga a történet része még csak nem is olyan hosszú.

Ott kezdődött a könyv, hogy Gandalf és Pippin megérkezett Minas Tirithbe és ugye ott Trufát kinevezték, meg Denethorral beszélgetnek, és felfedezzük a várost. Azután Théodenékhez és Aragornékhoz ugrunk, és igazából már ott is vagyunk a Minas Tirithi csatánál. Ugye három szálon fut itt az esemény: Pippin, Trufa és Aragornék szálán, mert ők váltak szét, tehát őket követjük. De a csatajelenet a filmből azért remélhetőleg elé ismerős mindenkinek, ha nem is teljesen olyan volt, mint a filmben, mert Éowyn és Trufa közös erővel győzte le a Nazgűl urat, meg Aragornék nem a Holtak segítségével győzik le a sereget. Igazából a hajókat, amikkel jönnek, szerzik meg az ő segítségükkel és Aragorn elengedi őket utána. Aztán lemegy a harc, a király keze által mindenki meggyógyul és happy end. Nem. Még nem.

Ugye még jön egy utolsó haditanács, aztán egy hosszú és részletes túra a Fekete Kapuig. Majd ugye ott a nagy csata, Gondor és Lovasvég utolsó erejével megpróbálják elvonni Szauron figyelmét a gyűrűről. És ez a rész Pippin szemszögéből ér véget, mert elájul, de előtte még hallja, hogy az emberek kiabálják, hogy "Jönnek a Sasok!". Aztán ugye ki lett ütve.

Ezután visszautazunk az időbe Samuhoz és Frodóhoz. Itt is stimmel a dolog. Samu kiszabadítja Frodót és keservesen sokáig tart az útjuk a Végzet-hegyéhez. De komolyan. Fele akkora lenne a könyv, ha a sétálásukat kivennénk belőle. De ugye muszáj részletezni ezt a részt, mert minden egyes nappal jobban érzékelhetőbb a teher, amit Frodó hord a nyakában, és ugye a két hobbit elkeseredettsége minket is elkeserít.

Ami a legdurvább volt, hogy attól kezdve, hogy kijutnak az orkoktól, eltelik egy hét, mire eljutnak a hegyig. Egy hét!A filmben ez nem tűnt olyan soknak. Hiszen a hegy folyamatosan ott villogott pár kilométerre Frodóéktól, ezért is volt olyan nehéz elképzelni, hogy mi a csudában fáradtak el annyira.

És aztán ott vagyunk a hegyen, de ugye Frodó nem dobja a katlanba a Gyűrűt, hanem inkább felhúzza. De jön Gollam, leharapja Frosó ujját, és megrészegülve az örömtől, félrelép, és leesik a katlanba. MISSION ACCOMPLISHED!

Jó, hát persze visszateleportálunk a csatába a kapu előtt. És Szauruon hatalma hitelen megszűnik, és Gandalf elküldi a sasokat a hobbitokért, hogy ne haljanak már meg szerencsétlenek.

Azután koronázás, meg esküvő meg birodalom átvétel. Jajj! Majdnem kimaradt Faramir és Éowyn! Hát azon sírni akartam, csak azon valamiért nem tudtam. Az a fejezet volt a kedvencem. Ki mondja, hogy A Gyűrűk Ura nem romantikus?

Utána ugye a hobbitok visszaindulnak a Megyébe. És itt kezdődött a megállíthatatlan szipogás, könnyezés, orrfújás és minden egyéb sírással kapcsolatos dolog, ami zavarta az olvasást.

Esküszöm, hogy ez volt a könyv legeslegfájdalmasabb, légszívfacsaróbb része. Oldalról oldalra elhagytunk egy-egy útitársat, és ez a lassú leépülés, hogy szépen lassan (igaz boldogan, de azért annyira nem örültem neki) felbomlik a Szövetség. Végleg vége.Ettől én teljesen kikészültem. Komolyan! Mintha megszűnt volna a világ. Csak így ülök, és nem értem mi történt. Nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. Nem lehet vége. Nem! Ez nem ér!

De megtörtént, és ötven oldal maradt, szóval gyorsan kivégeztem az is. A hobbitok hazamentek, és rendet raktak, mert azért a filmmel ellentétben nem arra mentek haza, hogy a drágalátos ki megyéjükben minden csudimudi maradt. De mindent rendbe raknak ott is, és jön e leges legvége a könyvnek.

Szürkerév. Hát, igen. Frodó elhajózik, és mindenki hazamegy és próbálja tovább élni az életét. De lehet egyáltalán tovább élni az életed, egy teljesen új korban, miután már annyi nehézséggel megküzdöttél? De azt már nem tudjuk meg, hogy Tolkien milyen sorsot szánt a Szövetség Középföldén maradt részének, mert vége a könyvnek. Vége van azzal, hogy Samu hazatért. És ez a kötet már nem folytatódik.

Szóval, mindennek vége. Összességében... Nem, ezt a könyvet nem kell összegezni. Ezt a könyvet olvasni kell. Ezt a könyvet tapasztalni kell. Nem lehet szavakba önteni, amit olvasás közben művel veled. Szóval, aki még nem tette meg, az most keressen egy szabad kötetet, aki pedig már olvasta, az valószínűleg fogja még. És most mindenki emelje a kupáját Tolkienre, mert ő az írás királya!

"Nem tudom, most mi történik. A józan eszem azt mondja, hogy valami szörnyűség, s hogy mindjárt vége a világnak. De a szívem nemet mond rá; minden tagom könnyű, s valami olyan reményt, örömet érzek, amit a józan ész sem képes letagadni."

J. R. R. Tolkien: A Két Torony (A Gyűrűk Ura #2)

Két napja sikeresen kivégeztem a második kötetet, és most a harmadikat olvasom. Úgyhogy egyelőre nincs esély rá, hogy másik könyvről fogok írni, mert most a két Tolkien könyv van soron. Szóval ezzel kell beérnetek.

Már említettem, hogy ugye én A Gyűrűk Ura  filmeken nőttem fel, tehát egyértelműen én a filmhez hasonlítom a könyveket, és nem fordítva. De el tudok tekinteni a kettő közötti különbségekről és egyenlő módon élvezni a filmeket és a könyveket, főleg mivel a filmek igazából jó kiegészítést adnak a könyvek mellé, így vizuálisan valamivel  jobban és részletesebben el tudjuk képzelni a dolgokat, igaz néhol igencsak különbözik a Tolkien és a Peter Jackson alkotta kép.

Ugye filmekben folyamatosan váltoggattak a nézőpontok. Egyszer Frodó, egyszer Aragorn, Legolas és Gimli, egyszer Pippin és Trufa, alkalmanként Elrond és Arwen, a másodikban pedig Théoden és Éowyn is kapott külön jelenetet.

Na, igen, Elrond és Arwen ugye teljesen hanyagolható a könyvben.

A könyv úgy van felépítve, hogy két könyvre van osztva. Harmadik és negyedik könyvre. És úgy van megírva, hogy a harmadik könyv az végig Aragornék és Pippinék, a negyedik pedig csak Frodó és Samu.

Tehát a könyv felére már ott vagyunk, hogy Pippin elvágtatott Gandalffal. Utána pedig visszaugrunk Frodóra és Samura, akik egészen odáig jutnak el, hogy Frodót nyakon szúrja a Banyapók, és Samu azt hiszi, hogy meghalt.

A legjobban azt sajnáltam, hogy "Az entek háborúba mennek." mondat nem szerepelt a könyvben. Meg azért volt egy csomó olyan rész, amire csak így néztem, hogy "ez nem így volt a filmben". 

De természetesen ez a könyv is legalább annyira nagyszerű volt, mint az első.  Nekem természetesen azért is tetszett jobban, mint az első, mert több olyan rész volt benne, ahol nem Frodót kellett követni mindenhova.

Hát, ez most csak egy ekkorka kis beszámolóra sikeredett. Igazából A Gyűrűk Uráról sokat elmondani nem lehet, mert a történetet inkább tapasztalni kell, vagy könyvben, vagy filmben.

"Mert kisebb rossznak látszik, ha az ember másnak tanácsolja, hogy szegje meg a szavát, mint ha maga teszi, kivált ha úgy látja, hogy barátja botorul a vesztébe rohan."